Az élethez való jog, a szabadsághoz való jog, a tanuláshoz való jog, a munkához való jog, jog ehhez, vagy ahhoz… Oly sok emberi jogot ismernek el, legalább papíron – de van még egy jog, amelyért harcolni kell, bár nem kecsegtet sok reménnyel, még papíron se: a jog a szépséghez. Ki tud hozzájutni? A nagy kiállítások, fesztiválok látogatói, az irodalmi díjas könyvek olvasói. Talán elég sokan vannak ilyenek, mégis a kiválasztottaknak csak egy kis csoportját alkotják. Jogunk van a szépséghez! Ezt újra és újra ki kell mondani.

A társadalom kötelessége

Napjainkban, amikor a reklámok, a társadalmi nyomás, a szokás hatalma, az azonnali profit iránti éhség az ízléstelen műalkotásokat, a szándékosan múlékony divatokat értékeli, elbátortalanítanak minden egyéni kezdeményezést, amely vissza szeretné adni a mindennapi életnek ezt az emberi vetületét, amely úgy tűnik, végleg elveszett. Túl nagy a feladat, túl sok a nehézség, az érdekek túl erősek ahhoz, hogy ezek a kezdeményezések ne tudjanak elterjedni. De kihez forduljunk, hogy ezt meghatározza és védelmezze?

Kötelezettségeink vannak a szépséggel kapcsolatban, mégsem tanítottak meg bennünket arra, hogyan tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy széppé tegyük a környezetünket.

A boldog élet íze

Akkor jelentsük ki bátran, hogy meg kell változtatni az embereket. Meg kell tanítani őket a formák, a ritmusok, a színek világára. Meg kell tanítani őket, hogy felismerjék a szépséget, hogy élvezzék. A megismerés az értelem révén valósul meg, de ez magában foglalja a tiszteletet, a megbecsülést: egyszóval a szeretetét annak, amit megismerünk.

Számos példa van arra, hogy egy ember vagy egy csoport kiegyensúlyozott, derűs élete harmonikus keretekben nyilvánul meg. Minden a helyére kerül, minden szép, pedig szó sincs esztétikáról. És a szépség sokszor a jutalma, a következménye egy életnek, amely több-kevesebb tudatossággal annak meghódítására törekedett.

A szépséghez való jog megkívánja, hogy a mai ember visszakapja a boldog élet ízét, annak az ízét, hogy önmaga lehessen.

A szép szeretet

Számomra, aki 19 éves koromban határoztam el, hogy hiszek Istenben és Neki szentelem az életemet, ez az íze az életnek elválaszthatatlan egy olyan Istentől, aki emberré lett, akinek hála, az örök szépség belépett a világba. Sokáig vágytam összeegyeztetni az evangéliumi életet a műalkotással. Fiatal koromban ez lehetetlennek látszott. A vallásos művészet giccsesnek tűnt, és a profán művészet mintha kizárta volna a szentet. Nagy nehézséget jelentett ez számomra. A reneszánsz óta a kettő közötti szakadék nőttön-nőtt és a XX. században a távolság mérhetetlenné vált. Chiara Lubich-kal, a Fokoláre Mozgalom alapítójával és a lelkiségével való találkozás lehetőséget kínált arra, hogy megértsem, talán létezik ez a szintézis, amelyet így nevez: a szeretet művészete nem technika, hanem épp a szeretet esztétikája, a Szép szeretet.

A művész közel áll a szentekhez

Amikor megnézek egy kiállítást és észreveszek valamit, ami túlmutat egy ember lehetőségein, akkor Isten avatkozik be, teremtménye pedig olyan dolgot alkot, amely túlnő rajta és örökre túléli őt. Azt hiszem, ebben az értelemben a szentekhez a legközelebb a művészek állnak. A szenteket egyedül a Szentlélek sugallata vezeti. Bármit tesznek, Isten ösztönzésére teszik. A művész, az igazi művész meg tudja látni a fájdalmat, a bűnt és műve témájául választhatja. Szerintem ebből következik a művészek kötelessége: a hála.

Hála Isten iránt, aki általuk teremtett valamit, anélkül hogy esetleg tudomásuk lenne erről, esetleg anélkül, hogy ismernék Istent, vagy akár hinnének benne.

A csúnya belépett a mennyországba

Léteznek szerencsétlenségek, emberi drámák, létezik a csúnya. Hogy is lehetne letagadni ezt? Ám Krisztussal még a csúnya is belépett a mennyországba, és úgy mutatkozik meg, mint par excellence szépség. A gyermek Jézus, a kamasz Jézus, a teljes erejében lévő ember, a felnőtt Jézus szépsége semminek tűnik a szememben az eltűnéshez, a megsemmisüléshez, ehhez a csendhez képest. Balett táncosnak kellene lenni ahhoz, hogy ezt a csendet ki lehessen fejezni. Ez a csend, mely belépett a mennyországba, mely maga a szépség, arra hív, hogy csatlakozzunk hozzá, dolgozzunk a világ megváltoztatásán, hogy átléphessünk a valóság egy másik dimenziójába, melyet mennyországnak neveznek.

Chiara Lubich, amikor az elhagyott Jézusról beszél, azt mondja, csúnyává lett, hogy mindent megszépítsen, de rendkívül pontos útmutatást ad a művészeknek, hogy felülmúlják a szépség válságát, amely az egész kortárs nyugati művészetet átjárja. Lényegében azt mondja nekik, hogy az örök szépség az, amikor Isten megtestesült Jézusban – aki a legszebb az emberek fiai között – annyira, hogy csúnyává lett, meghalt és feltámadt.

A csúnyának ez a felfogása, mint a szépség paradox dimenziója, teszi lehetővé a szépség-Isten követését, ahogy Chiara Lubich javasolja.

Ha ki akarjuk békíteni – ami az én vágyam – a jól gondolkodók, jó érzésűek világát a modern kultúrával, erre én más utat nem látok: ott kell keresni a szépséget, ahol nincs, a szépséget, annak halálán túl is.

Forrás: Michel Pochet

Nouvelle Cité 547. szám

Illusztráció: Michel Pochet

Fordította: Aranyi Krisztina

Új Város – 2012 március

társadalom – kultúra – művészet

A SZÉPSÉG MENTI MEG A VILÁGOT