Mint két kicsi ego
Járok az utcán és lépten-nyomon, újságárusoknál magazinok, könyvesboltok kirakatában könnyen kelendő, vékonyka kötetek harsognak 10 meg 100 pontban a férfi és a nő különbözőségéről.
Egy komoly kapcsolatnál, ahol a felek törekszenek arra, hogy ne az egyik irányítsa a másikat, hanem lehetőség szerint együtt irányítsák az életüket, még mindig hajszálvékony a határ, hogy meddig hagyják szabadon, és mikortól hagyják békén egymást, nehogy konfliktuskerülés legyen a harmonikus együttlét zsákutcája. Zsákutca, ahol le vannak osztva a területek, ki mivel foglalkozik és ahhoz a másiknak nincs, vagy csak nagyon kevés köze van. „Enyém a kamra, tied a garázs!”
Nekem is van ilyen kísértésem. Konkrétan a konyhában a tűzhelytől jobbra fönn három pici polc… na, az tényleg csak az enyém és mindig beúsznak oda teás dobozok (a teát nem is szeretem), vagy kávé (egy fokkal jobb a teánál, de annak ott semmi keresnivalója) és időről-időre nehezemre esik megérteni, hogy ketten vagyunk és mindenünk közös.
A mellettem lévő társam esetében ez azt jelenti számomra, tekintsek rá úgy, mint saját magamra. Fontosabb nálam, és ezt sokszor sikerül ki is fejeznem, áldozatokkal, figyelmességekkel. Törekszem előtérbe helyezni a másikat, de néha már az is nagy előrelépés lenne, ha „csak” annyira lenne fontos ő nekem, mint az én kicsi egóm. Ha úgy tekintek a másikra, mint saját magamra, akkor nem azt kell elvárnom, hogy ő női logikával gondolkodjon, hanem például, hogy én egy nehéz napja után olyan megértéssel nézzem el hibáit, ahogy az nekem is jólesne.
Ha elkönyvelem a társamat, hogy áh, férfi, hogy is vehetné le, mi történik egy társaságban, mi zajlik nonverbálisan, amikor ő csak a szavak értelmére koncentrál. Nem kezelhetem a másikat problémás esetként, sem bűnbakként, ha így teszek, különbözőségünk csupán ítéletem kohója. Egy példa erre a bűnbakra. Este hazaérek, közel fektetési időben és a gyerekek nem fürödtek, nem vacsoráztak még az apjukkal, mert… Tehetem azt, hogy egész este szóval, vagy hallgatással őt hibáztatom mindezért, de kérdés, mi az értelme családi életünknek…
“Nehogy a harmonikus együttlét zsákutcájában éljünk.” |
Hogy ki legyen takarítva és rendben menjenek – napról napra – a dolgok, vagy ennél valami több?
Eddigi életem legmélyebb tapasztalatát akkor éltem át a férfi és a nő egységéről és különbözőségéről, amikor féléves kisfiunk átköltözött a mennyországba. Istenbe kapaszkodva, belőle merítve, minket szülőket jobban összeforrasztott, mint egy vérszerződés. Férjem konkrétan az egyetlen ember rajtam kívül a világon, aki Bulcsút úgy veszítette el, mint szülő…
Ugyanakkor ő apaként, én anyaként mást éltünk át. Ha a fejemre állok, sem tudom, mit érez egy apa, mert soha nem lehetek apa, amit ő átélt a fiával, abban ők ketten voltak. Közelben voltam, de ez az ő történetük. Fájt, hogy ott vagyok a másik mellett, szeretnék vele mindent megosztani, a terheit átérezni, de mindent nem tudok. Mint ahogy ő sem érezhette át, hogy én anyaként egy test voltam 9 hónapig a kisfiammal, majd a szoptatás ideje alatt egy nagyon szoros kapcsolat volt köztünk, ami csak egy anya és a fia között lehet. Ez kettőség. Fájdalmas, de gyönyörű. És ami a legérdekesebb, hogy ez a történet nem eltávolított bennünket egymástól, hanem közelebb hozott.
Olyan egyszerű, amikor egyformán reagálunk, gondolkodunk, de sajnos az esetek többségében ez nem így van. Talán az első reakció, hogy „a baj nem velem van!” Viszont, ha sikerül távolabbi nézőpontba helyezkednem és befogadnom a másikat egészében, akkor megérthetem, mit miért mond vagy tesz. Ez nem azt jelenti, hogy alávetem magam az irányításának, de ki kell engedni a kezemből a vezetést. Enélkül nem születhet meg az a közös valami, amiben egyszerre van jelen az én intuitív érzékenységem és az ő racionális józansága és kölcsönösen kiegészítjük egymást. Ehhez bátorság kell. Mindig kockáztat az ember, ha a másikat hozza helyzetbe (ez így van a röplabda pályán is), de csak így kaphat teret a csapatmunka. És ez a csapatmunka szenvedéllyé válhat!
Ahogy egy csapatjátékban könnyű mentséget találni, most épp miért nem passzolom a labdát, úgy az életben is sok védekező mechanizmusunk van. Megkérdezem a másik véleményét, de ha elmondja, ahelyett, hogy megköszönném és elfogadnám, jól leszúrom, hogy miért ezt mondta. Nálunk (néha) ilyen az öltözködés. Fontos, hogy mi tetszik a férjemnek, de ha megkérdezem két ruhadarab közül, melyiket vegyem fel és ő nem azt javasolja, ami felé húzok, akkor jól ledorongolom, hogy az miért nem jó.
“Mindig kockáztat az ember, ha a másikat hozza helyzetbe.” |
Amikor együtt jártunk vagy ifjú házasok voltunk, néha félelmetes volt szembemenni azzal az idilli képpel, amit a másik rólam alkotott eddig. Tizenegy éves házasként azt érzem, észre kell vennem, hogy a másik változik és szeretném megismerni, hogy most ő kicsoda, mik foglalkoztatják, nekem pedig ajándékozni kell bátran, hogy most bennem mi zajlik. Úgy érzem így férünk egymáshoz nap-nap után egyre jobban.
Fehérpataky Rita
Fotó: Tóth Pál
Új Város – 2012 március
társadalom – kultúra – kik vagyunk
MINT KÉT KICSI EGO