Az utóbbi hetekben újabb rászorulók kerültek a látóterünkbe, nem első, nem is utolsó eset. A közösség újra belendült, egy gyerekeit egyedül nevelő anyuka jött haza a hét elején született újabb kisbabájával.

Nem volt hova mennie, a lakásban az áramot kikapcsolták a nagy adósság miatt, visszaköttetni az áramot nincs pénz, de sok minden egyéb sincs. A volt férj félmillióval tartozik, de esély sincs rá, hogy megadja, végül a nagyszülők befogadják őket, de nekik sincs elég pénzük, hisz a másik gyereküket is segítik, tehát nincs fa, amivel tüzeljenek. Láncreakció indul: lesz induló gyógyszerkészlet a babának, ruhákat összegyűjtöttük, amivel kezdheti az életet. Többek segítségével fa is kerül a házhoz, tartós élelmiszerekből csomag több helyről is. Tehát az első tűzoltás úgy tűnik megoldott. A baba hazajöhet… de hogyan tovább, ezzel megoldottuk a problémát?

Igazából sok ilyen eset van itt a környékünkön, rendkívül nagy az elszegényedés. De nem csak ez a baj. Akik ennyire „lecsúsznak” nem is tudnak önmagukon segíteni, mert hiányzik egy csomó alapismeret, alapérték, jóakarat, becsületes munkavágy, beosztás, spórolás. Ezek ismeretlen elképzelések. Ezért ma néhányan összeültünk, hogy közösen próbáljunk meg eljutni valahova.  A tények felsorolásával, mi magunk szembesültünk leginkább azzal, hogy hit nélkül a mai világban ez vár az emberekre. Tehát azzal együtt, hogy adunk enni az éhezőnek, ruhát a ruhátlannak, abban is segítenünk kell őket, hogy ha segítséget kapnak, köszönjék meg a gondviselést, és próbáljanak ők is adni abból, ami nekik ingyen van, pl. mosoly, hólapátolás stb.

Egyelőre erre csak a  személyes kapcsolatokon keresztül van lehetőség. Vagy lehet, hogy ez a legjobb? Hisz Isten mindenkit személyesen szeret, minket is, őket is. Nekünk is személyesen kell szeretnünk, és szeretni úgy, hogy ne várjunk el semmit, de közben tegyük a dolgunkat, mondjuk el, hogy mi hogyan élünk. Milyen szerepe van az életünkben a gondviselésnek, hiszen az is gondviselés, ha nekünk azért van, mert becsülettel megdolgoztunk érte. Beszéljünk arról, mit jelent beosztani a keresetet, naponta felírni, hogy mit vettem, és mit kaptam, a hónap végén aztán megnézni, hogy hol lehetne kevesebbet kiadni. Sokszor azt hisszük ez természetes, biztosan mindenki így csinálja. De nem így van! Nekünk segíteni kell, ez által is továbbadni az Evangéliumot.

Miközben beszélgettünk egy csomó dolog előjött: mit jelent számunkra élni a jelen pillanatot, s minden pillanatban felfedezni Isten akaratát. Mit jelent eggyé válni, befogadni a másikat, és nem várni tőle semmit.

Nagyon tanulságos együttlét volt, mind gazdagodtunk belőle, és persze folytatjuk, mert sokak problémájáról van szó. Miközben a megélt evangéliumról beszéltünk, mindenki a februári életigével a zsebében távozott.

Mindenesetre ezt az anyukát nem hagyjuk magára, sőt látjuk, hogy az egész család segítségre szorul. Ennek a nehézségnek egyik legnagyobb értéke talán éppen az, hogy összefogást eredményez többek között, miközben mi magunk is formálódunk, erősödünk.

Miután a többiek elmentek én is újra elolvastam az Életigét, és nagyon szíven ütött: „hányszor lehet fény számunkra az ige a nap folyamán! Amikor beleütközünk saját gyengeségeinkbe vagy másokéba – amikor a nehézségek azt sugallnák, hogy adjuk fel” – úgy éreztem a köztünk lévő kölcsönös szeretet, a közös tenni akarás, s az Evangélium fénye az ami tovább lendíthet bennünket.

Malustyikné dr. Király Ibolya

Jánoshalma

Új Város Online

Miközben beszélgettünk…