A külsőségek, szokások mások, de ez nem elválaszt, hanem inkább közelebb hozza azokat Gyömrőn, akik hisznek abban, hogy a különbözőség ajándék lehet. De bátorság és tudatosság kell ahhoz is, hogy egy tanár iskolájában kollégáit és diákjait összegyűjtse egy kora reggeli órában.

NÉGY KERESZTÉNY FELEKEZET

Gyömrőn négy felekezet éli aktívan az ökumenikus kapcsolatokat (református, evangélikus, pünkösdi és katolikus). Az ökumenikus imahéten felváltva látogatjuk meg egymás gyülekezeti helyeit, a lelkészek felváltva szolgálnak, mindig van egy kis vendéglátás, beszélgetés az imádság után. Helyi sajátosság, hogy a záró alkalom vasárnap a református templomban van istentisztelet keretében, közös úrvacsorával. Ez a katolikusok számára mindig egy nehéz helyzet. Vagy nem megyünk el, vagy az úrvacsora előtt kijövünk, vagy ülünk sután a helyünkön. Két évvel ezelőtt a plébániánkon szolgáló diakónust kérték fel a vasárnapi záró igehirdetésre, ezért többen elmentünk katolikusok. Az úrvacsora előtt így tömegesen távoztunk a templomból. A református lelkészasszonyt nagyon szíven ütötte a megosztottságnak ez a látványos jele. Pár nappal később egy program megbeszélésén ezt kifejezésre is juttatta. Nem tudtunk mit szólni, csak átöleltük a fájdalmát.

Tavaly a Fokoláre Mozgalom ökumenikus alkalmán Szebik Imre evangélikus püspök úr elmondott egy tapasztalatot. Különböző felekezetű püspökök találkozójára ment el, aminek keretében volt egy szentmise. Az áldozás alatt késztetést érzett, hogy ő is beálljon a sorba. Keresztbe tette kezét, és mikor előre ért, katolikus püspök testvére egy áldást mondott, majd megkérte, hogy ő is áldja meg őt. Nagyon megindított ez a tapasztalat és őriztem a szívemben.

Tavaly októberben új plébános atya került Gyömrőre, vele készültünk az idén az ökumenikus alkalmakra. Az egyik megbeszélésen szóba hoztam a vasárnapi záró alkalmat. Rákérdeztem, lesz-e most is úrvacsora? Mit kell ilyenkor tennünk, nekünk katolikusoknak? Elmeséltem a két évvel ezelőtti esetet, majd Szebik püspök úr tapasztalatát. Plébános atyánk megköszönte, hogy beszéltünk róla.

Csütörtökön mi voltunk a vendéglátók, s a református lelkészasszony hirdette az igét. Az aznapi szentírási rész az Eucharisztiáról, úrvacsoráról szólt. Beszéde elején meg is említette a két évvel ezelőtt átélt fájdalmát, amit a különbözőségünk okozott neki. Azután azzal a felismeréssel folytatta, amivel Isten ajándékozta meg őt. Egy képet is használt hozzá: Képzeljünk el egy kört, melyet különböző cikkekre osztunk. A cikkek bár különbözőek, mindegyik a kör közepében találkozik. Ilyenek vagyunk mi is: külsőségeinkben, szokásainkban különbözőek, de Istenben egyek és ez a lényeg. Ezt tapasztalta meg az imahéten és évközben is sok más közös alkalommal. Gyönyörű volt, amit megfogalmazott, sugárzott belőle a felismerés öröme és békéje. Az imádság utáni vendéglátás alatt odaléptem hozzá és megköszöntem a szavait. Nagy szeretettel biztatott, jöjjünk el vasárnap, ne zavarjon bennünket az úrvacsora. Nem kell kimennünk, maradjunk nyugodtan a helyünkön. Ekkor megszólalt bennem megint Szebik püspök úr tapasztalata és elmeséltem a lelkészasszonynak. Hozzátettem, hogy én szívesen kimennék egy áldásért, de nem tudom, nem zavarom-e meg az úrvacsora menetét. Mosolyogva csak annyit mondott, a lelkészek majd megbeszélik.

Eljött a vasárnap. A református templomban plébános atyánk hirdette az igét. Gyönyörű volt, nagyon személyes és megindító. Elérkezett az úrvacsora pillanata, a lelkész úr mondta a menetét: Aki akar, a helyén maradva imádkozzon. Aki kijön, a református testvérek vegyék el a kenyeret, majd a bort, az evangélikus testvérek kérjenek ostyát, majd vegyék el a bort, a katolikus testvérek ne vegyenek el semmit, ők a lelkészektől egy igét kapnak. Soronként álltak fel a hívek, s mint egy kört alkotva léptek sorban a lelkészekhez. Senki nem maradt a helyén. A katolikusok közül az elsők között állt be a sorba plébános atyánk. A református lelkész a karjára tette a kezét, így ajándékozta meg az igeverssel. Mindannyian követtük őt. Megható pillanatok voltak. Ott voltunk, a négy felekezet, hitünk szerint megélt különbözőségünkkel, szokásainkkal, mégis egy szív, egy lélek.

Beke Edit – Gyömrő

Gyömrő, Nepomuki Szent János templom
Fotó: Kováts Gábor

A KÉMIATEREMBEN

A múlt évben, az egység hetének egyik reggelén ökumenikus imaórát szerveztem az iskolámban működő közösségemmel, a Németh László Műhellyel. Ebben elsősorban egyik tanítványommal dolgoztam együtt, mondhatnám: éltem az egységet, akivel az év eleje óta tartó együttműködésünk minden szempontból kimeríti a környezeti sejt fogalmát. Nagyon alaposan előkészítettünk mindent, helyszín és időpont kijelölése, meghívások, program, milyen feladatra kit kérünk meg stb. Mégis izgultam egy kicsit, mert annyira lehetetlen időpontot találtunk, reggel negyed nyolc, hogy féltem, kevesen fogják vállalni a koránkelés áldozatát. Attól is féltem, hogy csak késve fognak megérkezni, és ez zavarni fogja az áhítatot. Végül is nagyszerű lett az egész: Isten kegyelme tetten érhető volt! 35-en jöttünk össze: 5 tanár és 30 diák.

Már hajnalban bementem a suliba, és előkészítettem mindent. Berendeztem a kémiatermet, hogy körbe tudjunk ülni. Még egy utolsó egyeztetésünk volt a tanítványommal, s már jöttek is az emberek. Először üdvözöltem a jelenlévőket, és meggyújtottunk egy gyertyát. Rövid bevezetőmet követően tanítványom felolvasta a Szentírásból Jézus főpapi imáját, majd baptista barátaink elővezettek egy dalt, gitárkísérettel. Ezután református kolléganőm vezetésével egy abszolút adekvát program következett: fénymásolt lapokról közösen felolvastuk a jeruzsálemi keresztény gyülekezetnek az idei ökumenikus imahétre összeállított imádságát. Gyönyörű volt! Ezután újabb dal következett a baptistáinktól, majd villanyt oltottunk, és fejünket lehajtva csöndben, magunkban imádkoztunk pár percet a gyertya fényénél. Ezt a blokkot II. János Pál imádsága zárta, melyet egy másik diák olvasott fel. Utána közös ének következett: Bizakodjatok, jó az Úr. Záró programunk pedig mi más lehetett volna, mint a havi életige, amelynek diavetítéses változatát néztük meg. Búcsúszavaimban arra hívtam fel a jelenlévők figyelmét, hogy nézzünk jól körbe, memorizáljuk egymás arcát, és a jövőben el ne menjünk egymás mellett egy köszönés, vagy legalább egy mosoly nélkül, sőt, lehetőség szerint keressük egymást a suliban, mert biztos nem véletlenül kerültünk egyazon munkahelyre. Szép volt! Többen is visszajeleztek azóta, az egyik kolléganőm azt mondta, sírva ment ki a teremből, annyira megrendítette ez az egész élmény. Különösen tetszett neki az életige, mondtam is neki, hogy nyugodtan vadássza le minden hónapban a fokolare.hu-ról.

Kovács Október – Pilisszentiván

Fotó: Tóthalmi Ferenc

Új Város – 2012 január

az egység lelkisége – lelkiség + ökumené

EGY SZÍV ÉS EGY LÉLEK