Időskori dilemmák – olvastam az Új Város előző számában. Szeretném közösbe tenni saját élményeimet a témában.

Már több mint tíz éve járok hetente az öregek napközi otthonába. Az ismeretség aktív tanárkoromra nyúlik még vissza. Diákszínjátszókkal betlehemes játékot adtunk elő. Aztán több látogatás után nagyon megszerettem őket, és nyugdíjasként vált rendszeressé a látogatás.

Tizenöt-húszan morzsolgatják életük utolsó éveit. De így együtt sohase találom őket. Egy részük a társalgóban ül, alszik vagy veszekszik, néha a túl hangos üres tévéműsor teszi lehetetlenné a kapcsolatteremtést.

Velem aztán beszélgetni kezdenek. Először természetesen az egészségük, a napi étrend, a nővérek, az orvosok, esetleg a kozmetikus, fodrász témák kerülnek terítékre. Sokszor aztán előjönnek gyerekkori emlékek, régen meghalt ismerősök, kedvenc receptek, régi munkák, szokások. Szinte mindenkinek fáj, hogy nem látogatják őket.

Hatalmas élmény nekik a velem való beszélgetés. Nekik az kell, hogy elmondhassák, mondhassák, akár ötödszörre is, csak hallgassa valaki. Feloldódnak, közvetlenné válnak.

Egy, már halott 92 éves néni ezt mondta:

– Jenő tanár úr, lenne egy kérésem.

– Mondja!

– Tegeződjünk!

– Örömmel, köszönöm szépen.

– Hát szervusz Pancsi néni!

Volt, hogy nem a szokott napon mentem, és valamelyikük összeveszett a nővérrel, hogy milyen nap van, hiszen itt a látogatásom ideje. Van, akitől egy kis csokit, másiktól egy almát kapok. De titokban, hogy ne lássa a többi.

Játszani nem akarnak. Néha régebben egy picit még tornáztak, most már nem. Aki nem jut ki a társalgóba – fekvő beteg –, azt külön látogatom a szobájában.

Megrendítő számomra az a ragaszkodás, amivel viseltetnek irántam. A legtöbbször pedig nekem jelent többet a kapcsolat. Nagyon boldog vagyok velük. A plébános atyával, aki havonta jár gyóntatni, áldoztatni, jól kiegészítjük egymást.

És szembesülve a saját életemmel, egyre hálásabb leszek. Jobban megvilágosodik előttem az Isten akarata, a kis semmiségek, a jelen pillanat, jobban átélem, elfogadom, örülök, béke születik bennem. Nem fájnak az elmúlt nagy élmények, kinyitotta a sok hihetetlen drága apróságra a szemem Jézus; kegyelmével segít. S a többiek felé az ő eszköze tudok lenni.

Hortoványi Jenő – Nagymaros

Új Város – 2012 január

párbeszéd az olvasóval

CSAK ELMONDHASSÁK, AKÁR ÖTÖDSZÖRRE IS…