Mennyire fontos, hogy hűségesek legyünk? Meg lehet bocsátani? Létezik igazi újrakezdés?
Egy házaspár próbatétele.

Mario: Ötven éves vagyok, 22 évvel ezelőtt házasodtunk össze Laurával. Mindig szerettem a feleségemet és három gyermekünket. Megértettük egymást, nem voltak komoly problémáink, és már jegyességünk idején eldöntöttük, hogy mindent őszintén elmondunk egymásnak. Azt is éreztem, hogy Laura megért, mellettem áll, de egy éve mégis félreléptem. A munkahelyemen nehézségek adódtak, a cégünk nehéz anyagi helyzetbe került és ráadásul még el kellett költöznie máshová. Ez radikálisan megváltoztatta a munkahelyi légkört. Korábban barátokként dolgoztunk együtt, fél szavakból megértettük egymás gondolatait, nem káromkodtunk és nem voltak közöttünk kétértelműségek. Most egy másik világban találtam magam. Kapcsolataink ridegek lettek, egyedül a versengés volt jellemző, és liberális módon kerültek szóba az élet különböző területei, a házastársi kapcsolat is. Mindenkinek voltak gyermekei, családban éltek a munkatársaim, de ha valaki félrelépett, vagy megcsalta a párját, nem titkolta, hanem elmesélte. Kollégáim előtt ismert volt keresztény meggyőződésem és időnként meg is jegyezték: „Ez tőled távol áll.” Annyiszor mondogatták, hogy megkérdőjeleztem döntéseimet és ilyen jellegű kérdéseket tettem fel magamnak: „Vajon jól tettem, hogy mindig becsületesen dolgoztam? Annyira fontos az, hogy hűséges legyek Laurához? Vagy egy kis hűtlenség még elmegy?” Ezer és ezer alkalommal válaszoltam meg saját magamnak, hogy igen, jól tettem, és mégis visszatértek a kérdések. Tele voltam problémákkal, és az is nyomasztott, hogy kevés intim pillanatot éltünk meg egymással. Nem mentünk sehova, már nem vittem neki virágot…

Laura: Nem tudtam volna elképzelni, hogy velünk ez megtörténhet. Velünk, akik hívők vagyunk és a hit szerint rendeztük be családi életünket. Mario azt javasolta egyik este, hogy menjünk el vacsorázni, de ott lesz a kolléganője is. Nemet mondtam, hiszen annyira ritkán engedhettünk meg magunknak ilyesmit, és ha már elmegyünk, akkor nem akarok valaki mással együtt lenni! Furcsának tűnt az egész és csak ennyit mondtam: „Előfordulhat az évek során, hogy valaki szimpatikus neked vagy félrelépsz.” Amikor erre azt felelte, hogy nincs ilyesmiről szó, megnyugodtam. A családunkban pozitív volt Mario jelenléte, éreztem konkrét szeretetét, de ezzel együtt kirajzolódott egy olyan válság az életében, mely egész személyét ragadta magával. Ezért törekedtem arra, hogy mellette legyek ebben a helyzetben.

Mario: Nem is tudom elmondani, hogyan történt. Kolléganőmmel együtt dolgoztunk néhány évig. Fiatalabb volt nálam, szingli és nem volt benne semmi különösebben vonzó. Együtt jártunk ebédelni, de ott voltak a többi munkatársaim is. Aztán máshova került és nem láttuk egymást. Néhány héttel később felhívott telefonon, beszélgettünk és találkoztunk is. Elmentünk együtt sétálni. A barátságon túl ott voltak bennünk az egymás iránti érzelmek, de semmi komolyabb. Könnyednek éreztem magam, vele nem tornyosultak a problémák, és semmit nem kellett megoldanom. Csak a szép oldalát láttam az életnek, kötetlenül tudtunk beszélgetni bármiről, míg feleségemmel kizárólag csak a konkrét dolgok kerültek szóba: a gyerekek, akik későn érnek haza, a pénz, ami soha nem volt elég és ehhez hasonlók. A belső hang azonban mindig azt ismételte, hogy hibázom és ezt én is nagyon jól tudtam. Az is eszembe jutott, hogy ha mindez a gyerekeim tudomására jut, akkor soha nem bocsátom meg magamnak. Azt sem akartam, hogy Laura szenvedjen és eldöntöttem, hogy abbahagyom az egészet, mielőtt tudomást szerez róla. Ezt közöltem kolléganőmmel is. Aztán egyszer, amikor éppen otthon voltam, üzenetet kaptam tőle.

Laura: Megkérdeztem a férjemtől, hogy kitől jött az üzenet, amire furcsán reagált. Másnap elmentünk sétálni és akkor mindent elmondott. Egy világ dőlt bennem össze. Rettenetesen csalódott voltam és dühös. Később ezt gondoltam magamban: „Évek óta azt mondom a többieknek, hogy elsőként kell szeretni, sőt még az ellenséget is szeretni kell, és igyekszem is így élni. Képes vagyok most gyakorlattá váltani azt, amiben hiszek?” Megértettem, hogy meg kellett bocsátanom és el kellett felejtenem mindent. Nagyon nehéz volt, sokba került ez az egész történet, mert a fájdalom újra és újra kibukott belőlem, azért is, mert elvesztettem a bizalmam Marióban. Elegendő volt, hogy egy kicsit később jött haza a munkából, máris gyanakodni kezdtem. Morogtam, az utcán is mondtam a magamét, hogy valahogy levezessem a feszültséget, de lassan megértettem, hogy ha valaki hívő, és meghoz bizonyos döntéseket, az nem jelenti, hogy automatikusan védelmet nyújt a többi emberrel szemben.

Mario: Bénának, kimerültnek éreztem magam és nyomasztott a hihetetlen teher. Laura megértett, befogadott és mindenekelőtt időt adott.

Laura: Miután eldöntöttem, hogy megbocsátok Mariónak, az első dolog volt, hogy közeledtem hozzá, fizikai értelemben is. A férfiak másképpen élik meg a szexualitást, mint mi nők. Nekünk ezt talán jobban szem előtt kellene tartanunk azért, hogy jobban tudjuk szeretni őket. Jobban figyeltem az öltözködésemre, és azóta Marióval együtt választom ki ruháimat. Azt akarom, ő mondja meg, hogy áll nekem egy-egy ruhadarab.

Mario: A házaspárnak meg kell tanulnia, hogy megfelelően viselkedjen. Figyelni kell a mozdulatokra, a szavakra, ami banális is lehet, de üzenet értéke van! És sokkal jobb a megelőzés.

Laura: Az, ami velünk megtörtént, megtörténhet bárkivel. Fájdalmas tapasztalatokról van szó, de segíthet abban, hogy megértsünk másokat, akik hasonló helyzetben vannak. Egy dolog az, amikor úgy adunk tanácsot, hogy mi magunk nem tapasztaltuk meg az adott helyzetet és egy másik, amikor ezt mondjuk: „Én is keresztülmentem egy hasonló történeten és ilyen módon reagáltam.” Mindent kommunikálni, mindig újrakezdeni, elsőként szeretni, új emberként tekinteni egymásra minden reggel: lassan-lassan jutottunk el oda, amit jegyességünk kezdetén életünk alapjának fektettünk le. Miután ezt a kritikus pillanatot együtt győztük le, kapcsolatunk stabilabb lett, teljesen megújult és magasabb szintre emelkedett.

Giulio Meazzini

Fordította: Tóth Judit

Fotó: CN

Új Város – 2011 november-december

házasság – EGY KIS FÉLRELÉPÉS – És utána?