Több mint egy éve költöztem Budapestre tizenkilenc évnyi vidéki tapasztalattal és életmóddal a hátam mögött. Szerettem Szegeden élni, és büszke is voltam rá, hogy városomban rengeteg a fiatal, az emberek érdeklődőek, szociálisak, többségében vidámak és élvezik a napfényt. Rengeteg optimizmussal és kíváncsisággal jöttem hát föl a fővárosba, ahol hamarosan minden illúzióm elillant. Zavart, hogy olyan közegben kell élnem, ahol esélyem sincs javítani a körülményeken, minden kilátástalannak tűnt. Esténként, mikor hazaértem, a házunk körül lévő tér telis-tele volt hajléktalanokkal, akik a luxusboltok bejáratai előtt töltötték az éjszakákat.

Gyakran beszélgettünk ezekről a helyzetekről barátaimmal. A közösségben megerősítjük egymást, amikor együtt próbáljuk megérteni, mi a nagyvárosok működésében a bökkenő, és mi hol adhatjuk a részünket. Egyértelműen látszott, hogy nincsenek anyagi eszközeink, nem tudjuk a nehéz helyzetben lévőket befogadni vagy munkát keresni számukra. Így hát „be kell érnünk” azzal, amink van, hogy szeretjük a várost, ahol élünk, hogy az emberek is szerethessék benne egymást.

Nem könnyű azonban úgy szeretni, hogy az ember ritkán talál viszonzásra: mosolyogni a zsúfolt metrón, átadni a helyemet, ha tudom, hogy még fél órát utazok a járattal, vagy reggelente plusz egy szendvicset betenni, hátha oda tudom adni egy rászorulónak. Nem könnyű…, de nem is mondta senki, hogy könnyű lesz.

A mai világban úgy érezhetjük, hogy mi, fiatalok kifejezetten nehéz helyzetben vagyunk. Látjuk magunk körül a rosszat, a változtatás iránti lelkesedés bőven él még bennünk, s mégis nehéz, mert nincsenek kezünkben a szükséges eszközök. Mégis napról napra megtapasztalom, hogy minél kevesebb van ezekből a javakból, annál jobban Istené vagyok, annál nagyobb teret tudok engedni az életemben Neki, s így annál jobban tudom vinni Őt a városba, ahol élek.

Azzal, amim van: erő, hogy segítsek a költözködésben egy csoporttársamnak, mosoly, amit kapok egy társamtól és így továbbadhatok, érdeklődés, ami segít egy barátnak az útján, rend, ami harmonikussá teszi a környezetem. És persze a tanulásra szánt idő, hogy eszköz is legyen majd a kezemben.

 Szeles Márti, mentőtiszt hallgató

2011. november-december