Mese háromtól kilencvenkilenc éves gyermekeknek.

Karácsony elött megajándékozzuk olvasóinkat ezzel a mesével, melyet 2011 júliusi számunkban terjedelmi okok miatt csak rövidítve közöltünk. Most a teljes változatot olvashatják.

---

Most a Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ez a szegény asszony a lányával éldegélt a falu szélén, nagy-nagy szegénységben.

Olyan szegények voltak, hogy alig volt mit enniük. Azt mondja egyszer a leány az anyjának:

– Hallja-e kend, édesanyám, én bizony elmegyek világgá, szerencsét próbálni. Nem ülhetünk folyton itthon, mert így egy nap éhen halunk.

Sírt-rítt az anyja, marasztalta, hogy így meg úgy, nem lánynak való dolog ez, de beszélhetett.

– Isten áldja édesanyám, majd egyszer visszajövök! – s azzal elment.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, mígnem egy sűrű, sötét erdőbe ért. Olyan sötét volt, hogy nem tudta, éjszaka van-e, vagy nappal. De egyszer csak elébe toppant egy anyóka.

– Adjon Isten, öreganyám! – köszöntötte illendően a leány.

– Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! De hol jársz erre, ahol a madár se jár?

– Jaj, ne is kérdje öreganyám, megyek világgá szerencsét próbálni! De már azt sem tudom, merre menjek, hová érjek, mit találjak.

– Jó, hogy velem találkoztál, te lány, mert én vagyok a Fehér anyó, és én segítek neked.

Most vette csak észre a lány, hogy valóban, az anyónak fehér volt a haja, fehér a ruhája, de mindenféle színes kendők, sálak voltak rajta, szinte eltakarták a ruháját.

– Adok neked egy virágot, ami még nem nyílt ki – folytatta az anyó, – de úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére, vagy még százszor jobban. Mert a virág egy hétszínű hétszirmú hétszín virágnak a bimbója. Ez mutatja neked az utat, hogy merre menj, hogy megtaláld a szerencsédet. Azt is elárulom neked, hogy a szerencséd egy kincs, ami messze-messze egy várban van bezárva. De nagyon vigyázz, mert ez a virág lesz a belépőd a várba, de ezt a virágot a hétfejű sárkány el akarja tőled venni. Nem erőszakkal, hanem finoman, csellel. Hét próbát kell kiállnod. A hétfejű sárkány mindig más alakban kerül eléd, hogy becsapjon. Észre kell venned, melyik a próba, melyik a csel. Amikor egy próbát kiálltál, a virágodon mindig kinyílik egy szirom. Amikor az összes szirom kinyílt, bent találod magad a várban. A többi a te dolgod. – Erre az anyó eltűnt.

A lány fogta a virágbimbót és elindult. Ment hegyen-völgyön át, s egyszer csak elébe toppan egy róka. Ez a róka olyan sovány volt és olyan gyönge, hogy csak úgy támolygott. Megszólította a lányt:

– Te lány, adjál nekem egy falat szalonnát a tarisznyádból, mert nagyon éhes vagyok. – de még mielőtt a lány bármit tett volna, megszólalt a fejük felett a varjú:

– Kár, kár neki adni, nem marad neked, üres lesz a zsebed! – s ezzel eltűnt. A lány nem sokat tétovázott, hogy mitévő legyen, megsajnálta a rókát, s leültek szalonnázni. Mikor ettek, azt mondja neki a róka:

– Köszönöm a vendégséget! Jó tett helyébe jót várj, majd megkapod a százszorost! Húzz ki egy szál szőrt a bundámból. Még jól jöhet neked! – s egy szempillantás múlva a róka már nem volt sehol.

Amint továbbindulna a lány, látja ám, hogy a virágján kinyílt egy szép piros szirom. Nagyon megörült ennek, s vidáman ment tovább. Estére egy tisztásra ért, s ahogy felnézett az égre, látta, hogy a csillagok úgy ragyognak, mint még soha. Csak ámult-bámult, s azt érezte, hogy szép a világ, és őt Valaki nagyon szereti. Mikor reggel lett, egy virágos rétre ért, ahol annyi csodaszép sárga kis virág nyílott, ahány csillag ragyogott éjszaka az égen. Olyan érzése volt, hogy valaki neki ültette ezt a sok virágot. S óhatatlanul azt mondta, hogy köszönöm. Ebben a pillanatban kinyílott egy sárga szirom. A lány nagyon örült, s ment tovább. Az út egy városba vitte, annak is a közepébe, ahol a piactéren sok ember álldogált, tereferélt. Mikor meglátták a lányt, elkezdték csúfolni:

– Nézzétek ezt a bolond lányt! Egy kórót szorongat a kezében, két szirma van, az sem egyforma, s úgy viszi, mintha Tündér Ilona legszebb rózsája lenne. Ha-ha-ha! Ha-ha-ha!

De a lány nem ijedt meg, s azt mondta nekik:

– Ez a virág még annál is értékesebb!

– Ha-ha-ha! – nevettek még jobban az ott állók – még hogy értékesebb, ha-ha-ha! Bizonyítsd be, akkor elhisszük, ha nem, megetetjük az állatainkkal!

A lány nem szólt semmit – mit is mondhatott volna erre. Hanem mélyen és szelíden belenézett a leghangosabb ember szemébe. S ez az ember abbahagyta a csúfolkodást. Aztán mélyen és szelíden belenézett egy másik ember szemébe, majd egy harmadikéba, s lássatok csudát, ezek mind abbahagyták a csúfolkodást, és kedvesen néztek a lányra. Aztán így tett az összes ott állóval, akik erre mind kedvesen néztek rá, és jó utat kívántak neki. Ekkor kinyílt a harmadik, egy szép narancssárga szirom a virágján.

– Máskor is gyere hozzánk! – kiáltottak utána.

A lány továbbindult, ment, mendegélt. Estére éppen egy fogadó elé érkezett. Mivel éhes is volt, fáradt is volt, gondolta, betér.

– Adjon Isten fogadósné! Tudna szállást adni, meg valami vacsorát? – A fogadósné végignézett rajta, s azt mondta magában: pénze ugyan nem sok lehet, de az a különleges virág ott a kezében… nagyon furcsa…

– Adok én jó szívvel –mondta, gyere, kerülj beljebb!

Amíg a lány evett, előkerült a fogadós fia, akinek abban pillanatban megtetszett a lány, s azt mondta magában: ezt a lányt én bíz megszerzem magamnak, ha addig élek is!

A fogadósné megmutatta a lánynak szobát, ahol aludhat, s a lány a fáradtságtól azon nyomban elaludt. Csak erre várt a fiú – halkan besettenkedett a szobába, s ellopta a furcsa virágot. Másnap reggel, amikor a lány felébredt, rögtön észrevette, hogy eltűnt a virágja. Kereste mindenütt: tűvé tette az egész szobát, az egész házat, de nem lelte sehol. A fogadósné megkérdezte:

– Mit keresel, te lány? – tudta ő nagyon is jól, hogy mit keres, azt is tudta, ki vitte el, de úgy tett, mintha nem tudna semmit.

– Elveszett a virágom, azt keresem! De nem találom sehol! Nem tudja nénémasszony, hogy hol lehet?

– Honnan tudnám? Dehogy tudom!

– De én tudom – került elő a fiú. – Tudom, hol a virágod!

– Ha tudod, kérlek, add vissza! – kérlelte a lány.

– Dehogy adom! Eszemben sincs!

– De hisz nem is tudsz vele mit kezdeni! – így a lány.

– Még hogy nem tudok! Ha-ha-ha! Dehogyis nem!

– Mondd már meg, hogy minek az neked!

– Hogy minek? Ha-ha-ha! Hát lányfogónak!

– Minek?

– Légy az enyém, s megkapod a virágodat!

A lány szóhoz sem jutott ilyen beszéd hallatán, s végignézett a fiún. Nem mondom, éppen szemre való legény volt, de ő most nem fiúnézőbe jött, hanem éppen kincskereső úton járt…Eszébe jutott valami, kirohant a házból, belenyúlt a tarisznyájába, kivette a róka szőrét, ráfújt háromszor…, s lássatok csudát, abban szempillantásban előkerült a róka.

– Mit parancsolsz édes gazdám?

– Ne is kérdjed, kedves róka, elveszett a virágom, s ez a legény nem adja vissza, pedig ő tüntette el.

– Tudom jól, hogy hová tette, mindjárt visszahozom. Amikor újra előkerülök, pattanj fel a hátamra, a többi az én dolgom.

Úgyis lett, a róka hamar visszajött, a lány a hátára, s már száguldottak is. A legény észrevette a rókát, és hogy a lány eltűnt, s utánuk ugratta a kutyáját. Ebben a pillanatban a róka táltos paripává változott, s egy szempillantás múlva már hetedhét határon túl voltak. Itt a ló megállt, s visszaváltozott rókává, majd így szólt:

– Itt a virágod, édes gazdám, járj szerencsével! – s ím a virágon időközben egy gyönyörű világoskék és egy halványzöld szirom nyílott. A lány nagyon örült, tudta, hogy nemsokára célhoz ér, de még addig ki kell tartania.

Ment, mendegélt, mígnem egy faluba ért. A falu szélén megállították a bíró emberei:

– Az a bíró parancsa, hogy csak az a jövevény engedtessék tovább, aki kiállja a próbát! Akinek nem sikerül, az hét évig ingyen dolgozik a bírónak. Már rengetegen vannak, mert eddig még senkinek sem sikerült.

– Mit kell tennem? – kérdezte a lány.

– Egyszerű: vigyél is ajándékot a bírónak, meg ne is. – Hm… – gondolkodott a lány. – Vigyek is, ne is, vigyek is, ne is… – ekkor a szeme a rétre tévedt.

– Mindjárt jövök – s elszaladt a rétre. Ott lepkék kergetőztek, megfogott közülük hármat, beletette a tarisznyájába, s mondta az embereknek:

– Mehetünk!

Mentek a bíróhoz, mondják neki:

– Bíró uram! Itt van egy lány, tovább akar menni.

– Na lássuk, te lány! Mit találtál ki?

– Kedves bíró, hoztam neked ajándékot – s eközben kinyitotta a tarisznyáját – három szép tarka pillangót. Itt szállnak, ni! – A pillangók keringtek egy kicsit a bíró feje körül, aztán huss, elrepültek – hoztam is, meg nem is!

– Ha-ha-ha, nagyon okos, bölcs leány vagy te, hallod-e! – mondta a bíró – adjatok neki mindenféle jót, és engedjétek útjára!

Úgyis tettek, a lány elindult, s íme a virágján kinyílt egy sötétkék szirom, Nagyon szép volt.

Ment tovább, hegyen-völgyön által, s mikor felért az egyik hegyre, ím lássatok csudát, szeme elé kerül egy gyönyörű szép vár.

– Ez az! – lelkendezett a lány.

Látta, hogy minden irányból igyekeznek a várba az emberek. Sose látta őket, mégis, mind ismerősnek tűntek. Barátságosan köszöntött mindenkit, azok visszaköszöntek, s együtt mentek tovább. Mire a várhoz értek, kinyílt az utolsó, egy szép lila szirom is. Csudaszép volt a virág, így, a szivárvány színeiben. Az őrök rögtön beengedték. Odabent már sok ember volt, mindenféle korosztályból, mindenféle foglalkozásból. Voltak ott szabók, vargák, lovászok, írók, deákok, tanítók – mindenki. S mind ünneplőben. A Királyfit ünnepelték. Közben lágy zene szólt valamilyen hangszeren: Ó, szívem kincset talált… A Királyfi mindenkinek adott a kincséből. Az ünnepség végén az emberek elmentek, ki-ki a maga dolgára, falujába, városába a saját kincsével. S a kincset elkezdték osztogatni az emberek között. S csudák-csudája: ez a kincs sose fogyott el. Minél többet osztottak, annál több lett belőle. Aki megunta és nem osztotta tovább, azé elfogyott.

A lány is hazament a falujába, adott a kincsből az anyjának, aki nagyon örült, hogy viszontlátja elveszettnek hitt lányát. Aztán ment, adott a falubelieknek is. Ahogy ott osztogatja a kincset, egyszer csak előkerül a legény, aki annak idején elvette a virágját. A lány neki is adott a kincsből. A legény elfogadta, mert tetszett neki a lány. Aztán megszerették egymást, és esztendőre, vagy kettőre meghívtak az esküvőre, s még ma is boldogan élnek, együtt osztogatva kincseiket, ha meg nem haltak.

 

Barlay Ágnes

 

MESE A KINCSKERESŐ LÁNYRÓL

A mese teljes  szövege.

A rövidített változat az Új Város lap 2011 július-augusztusi számában jelent meg.