Közel vagy hozzám!
„Csak a kezét megfoghatnám!” – „Hogy tudtunk mi táncolni!” – „Kirándultunk, eveztünk, mit dolgoztunk együtt, egy célért!” – ilyen mondatokat hallunk a megözvegyültektől. Az emlékek mellé mára egy új valóság, új cselekvésmód társul. Vagy tán új szemlélet is?
Zoli ősszel maradt magára: – Meghatározza az életemet az, amit együtt megszoktunk. Tudom, hogy Kata csinálta jól. Ilyenek voltak a karácsonyaink. Az ő lelkülete szerint működött az ünnep, és az úgy összetartott bennünket. Idén ugyanígy történt: a gyerekek, két felnőtt fiúnk olvasta a Szentírást. Vannak dolgok az ember életében, amik nagyon jól sikerülnek.
Öt éve temette el régtől súlyos beteg feleségét Pisti: – Ahogy mindig gyöngébb lett Judit, egyre inkább mások segítségére szorult. Mégis erő volt a szemében kifejezve határozottságát. Láttam, mennyit szenved. Úgy érzem, ez megtisztította, tisztánlátóvá tette. Szenvedéseit én lelkileg szenvedtem végig. Azt hiszem, azért is volt mély a kapcsolatunk. Én szívesen ápoltam őt, de azért ez nem volt diadalmenet… Az újrakezdés segített, és a bocsánatkérés. Időnként szükségem van rá, hogy elmenjek a temetőbe. Ott megnyugszom, ezért gondolom, hogy velem van, és segít. Ma is minden reggel megkötöm vele az irgalmasság szövetségét, és azután imádkozom a három fiúnkért.
Kis híján húsz évet éltem Zolival, a férjemmel nagy szerelemben – mondja Vera. – Az a legszebb emlékem róla, ahogy ő tudott szeretni. Mindenkivel olyan természetesen könnyedén, vidámsággal és kedvességgel tudott kapcsolatot teremteni, amit sokszor irigyeltem tőle. Szenvedélyesen szerette a szakmáját, és ha valaki elakadt az úton, ő, mint autószerelő akár éjjel is kocsiba ült, hogy menteni menjen.
Igazán hatalmas űr maradt utána: anyának, családfőnek, tartóoszlopnak kell lennem. Tulajdonképpen igyekszem mindent úgy tenni, mint amikor még fizikailag is itt volt, sokat imádkozva, hogy a hiányt és a hiányosságaimat pótolja ki a mennyei Atya.
Az urnatemetőben a sírjánál állva szoktam beszélgetni vele. Megkérem, hogy vigyázzon a négy kirepülő gyermekére, unokáira, de különösen a fiaira, mert nő létemre van, amiben úgy érzem, nem tudok segíteni nekik, nem értem őket.
Sejtem, hogy Zolit éppen a legjobb pillanatban vette magához Isten. Serdülő gyerekeink is viszik ennek súlyát, de a tehertől azzal könnyebbülnek meg, hogy időnként tudunk őszintén beszélni róla egymás között.
Zoli a rendőrségen dolgozott 2001-ben, amikor a baleset bekövetkezett. Most március 6-án lesz tíz éve, és most március 6-án lesz Kornél fiúnk eskütétele a Magyar Köztársaság Rendőrsége állományába, miután az ünnepség eredeti dátumát megváltoztatták.
Hálát adok Istennek, mert megengedi, hogy egyre jobban megismerjem Őt, és ez olyan szabadságot és boldogságot ad minden körülmények között, hogy emberi logika szerint ez nem is lehetséges.
Cili így gondol vissza élete elmúlt évére: – Sokáig azt gondoltam, hogy a szűk kapu maga a halál, és azon keresztül juthatunk a mennyországba. Amikor egy éve meghalt Béla férjem, szemmel láthatóan átment a szűk kapun, vállalta a szenvedést, a fájdalmakat, és közben ránk mindig mosolygott.
Chiara Lubich azt mondja: „Ő jelen van mindabban, ami fájdalom-ízű. Minden szenvedésünk az Ő egy-egy neve… Elég, ha hittel ennyit mondunk neki: „Te vagy, Uram, az egyetlen kincsem”. Jézus az út, a szűk kapu, amin keresztül az Atyához jutunk. Ahogy Béla mellett voltam, láttam benne Jézust szenvedni, és próbáltam Jézust etetni, Őneki enyhíteni a fájdalmakat.
Férjem írásait rendezgetve sok minden előjön a múltból, amit eddig nem ismertem, és ami elmúlt, de most újból felidézem: megismerkedésünket, házasságunk kezdetét, kölcsönös botlásainkat. Hol az fájt, amit ő rontott el, hol az, amit én csináltam rosszul. És előjöttek a mulasztások, amiket nem beszéltünk meg. Ez eléggé megviselt.
Chiara Lubich tanítására gondolva próbálom néven nevezni ezeket a fájdalmakat, Jézust átölelni bennük, és mindent odaadni Őneki. És ez a jelenbe is visszahoz. Béla most a mennyországban van, folytatódik az együttlétünk, csak másképp. Mindennap együtt imádkozunk, együtt a köztünk lévő Jézussal. Én érte, ő értem és együtt a ránk bízottakért. Ilyenkor eddig még soha nem ismert öröm van bennem. Közelebb van a mennyország. A szeretetkapcsolat, ami azelőtt megvolt a férjemmel, ha lehet, most még mélyebb. Egyre jobban érzem, hogy az otthonunk most is egy, csak az, ahol a szeretet van. Azelőtt féltem az egyedülléttől, most azt érzem, hogy már soha nem leszek egyedül.
Ami a lelküket illeti, olyan kapcsolatot ápolhatunk velük, ami lényegileg nem különbözik attól, ami korábban volt, amikor még a földön éltek, sőt, még mélyebb annál. Hiszen csak a szeretet maradt meg bennük, az a szeretet, amellyel irántunk voltak, és az még tökéletesebb lett. Fontos hogy bennünk is meglegyen a szeretet őirántuk. Mi most az irgalmasság cselekedete által tudjuk szeretni őket. Ami így szól: imádkozzatok élőkért és holtakért. Ha azzal a szándékkal imádkozunk, hogy lerójuk szeretetünk adóját, ők biztos nem fognak késlekedni – és már most sem késlekednek –, hogy megtegyék saját részüket… Ha örömmel elfogadjuk az elválást, amit Isten akar, akkor ők egyek maradnak velünk… bárhol kérhetjük közbenjárásukat, és megkapjuk segítségüket. Chiara Lubich |
fotók: Papp Gábor, Sás Benedek