„ Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!” (Mk 14,36)[1]

---

Jézus az Olajfák hegyén volt, a Getszemáni kertben. Elérkezett a várva-várt óra, egész életének kulcspillanata. Földre borult, és bensőséges bizalommal atyjának nevezve Istent, hozzá fohászkodott, hogy ne kelljen „kiinnia a kelyhet”[2], vagyis szenvednie és meghalnia. Azt kérte, hogy múljon el ez az óra, aztán mégis teljesen az Ő akaratára hagyatkozott:

„Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!”

Jézus tudta, hogy szenvedése nem a véletlen műve, és nem egyszerűen emberi döntések következménye, hanem Isten terve. Az emberek ítélik el és utasítják őt vissza, de a „kehely” Isten kezéből származik.

Jézus azt tanítja, hogy az Atyának mindnyájunkról van egy szeretetterve, hogy személyes szeretettel szeret, és ha hiszünk a szeretetében, és válaszolunk rá – ez ugyanis a feltétel –, akkor Ő mindent a javunkra fordít.

Jézus életében semmi nem történt véletlenül, még a szenvedés, még a halál sem. Ezt követte a feltámadása, amit ebben a hónapban ünneplünk.

A feltámadt Jézus példájának kell fénylenie a mi életünkben is. Mindent, ami bekövetkezik, ami történik, vagy ami körülvesz bennünket, ami fájdalommal tölt el, úgy kell látnunk, mint a szerető Isten akaratát, vagy mint amit Ő megenged, mert azzal is szeret bennünket. Így minden értelmet nyer. Felfedezzük, hogy minden végtelenül hasznos: az is, ami érthetetlennek, ami képtelenségnek tűnik az adott pillanatban, sőt az is, ami olyan halálos aggodalommal tölt el, mint amit Jézus élt át. Elég, ha az Atya szeretetébe vetett teljes bizalommal ismételjük Vele együtt:

„Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!”

Az Ő akarata az, hogy éljünk, hogy örömmel adjunk hálát neki az élet ajándékaiért. Nem úgy van, mint ahogy sokszor mi gondoljuk: nem rendelkezés, hogy bele kelljen törődnünk, bármennyire fájdalmas is, és nem életünk monoton cselekedeteinek elszórt ismétlődése.

Isten akarata az a hang, amely folyton megszólít és hív; az a mód, ahogyan Isten kifejezi szeretetét, hogy nekünk adja az Élet teljességét.

Leginkább a Naphoz lehet hasonlítani: sugarai az Ő akarata, velük szól mindnyájunkhoz. Mindenki a saját sugarán halad, amely különbözik a mellette lévő sugártól, de mindegyik a Nap sugara, Isten akarata. Mindannyian egyetlen akaratot teszünk, Istenét, de ez mindenki számára különböző. Azután a sugarak minél közelebb kerülnek a Naphoz, annál közelebb kerülnek egymáshoz. Minél közelebb jutunk Istenhez azzal, hogy egyre tökéletesebben tesszük isteni akaratát, annál közelebb jutunk egymáshoz is, amíg végül mindnyájan egy leszünk.

Ha így élünk, akkor életünkben minden megváltozhat. Ahelyett, hogy csak azok felé fordulnánk szeretettel, akik rokonszenvesek, képesek leszünk odalépni mindenkihez, akit Isten akarata mellénk állít. Ahelyett, hogy a számunkra kedves dolgokat keresnénk, tudni fogjuk azt választani, amit Isten sugall nekünk. Ha megpróbálunk ráfeszülni az isteni akaratra, ami az adott pillanatra vonatkozik („amit te akarsz”), el tudunk majd mindentől szakadni, még önmagunktól is („ne az legyen, amit én akarok”). Így teszünk majd, annak ellenére, hogy nem az elszakadást keressük, hanem egyedül Istent; örömünk pedig teljes lesz. Elég, ha belemerülünk az adott pillanatba, és teljesítjük az Ő akaratát a jelenben ezt ismételgetve:

„Ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!”

Az elmúlt pillanat nem létezik már, az eljövendő nincs a birtokunkban még. Olyan ez, mint amikor vonaton utazunk: hogy célba érjünk, nem járkálunk fel és alá, hanem nyugodtan ülünk a saját helyünkön. Ugyanígy kell a jelen pillanatba helyezkednünk: az idő vonata halad magától. Istent csak a nekünk megadatott jelenben tudjuk szeretni, és úgy, hogy kimondjuk az erős, a teljes, a cselekvő igen szót az Ő akaratára.

Szeressük hát a mosolyt, amelyet adnunk kell, a munkát, amelyet el kell végeznünk, az autót, amelyet vezetünk, az ételt, amelyet el kell készítenünk, a tevékenységet, amelyet szervezünk, azt az embert, aki szenved mellettünk!

A próbatételek és fájdalmak sem tölthetnek el félelemmel, ha Jézussal fel tudjuk fedezni bennük Isten akaratát, a szeretetét irántunk. Sőt így imádkozhatunk:

„Uram, add meg nekem, hogy semmitől se féljek, mert mindaz, ami történik, nem más, mint a Te akaratod! Uram, add meg, hogy ne vágyjak semmire, mert nincs kívánatosabb, mint a Te akaratod!

Mi számít az életben? A Te akaratod.

Add, hogy semmi ne csüggesszen el, mert minden mögött ott van a Te akaratod! Add, hogy semmivel ne dicsekedjek, mert minden a te akaratod szerint van!”

Chiara Lubich

[1] Az Élet Igéje, 2003. április. Megjelent: Új Város 2003/4

[2] vö. Mk 14,36