Halszív
Mese háromtól kilencvenkilenc éves gyermekeknek
Tegyél le! – kiáltotta a magasból Felejtő, a Városliget egyetlen manója. Itt élt a fák és bokrok között, no meg a trolibuszok zajában, amelyektől sokszor megijedt, mert nagyon hangosan csukódtak az ajtóik…
Tehát kiabált, mert Hídverő barátja a magasba lendítette. Jó magasra, mert Felejtő azt rebesgette neki, hogy elszálltak az emlékei a Manógyűlésről és semmire sem emlékszik, pedig fontos feladatot kapott. De Felejtő, mindig mindent elfelejt, ezért is hívják így… Hídverő meg tudja, mi kell ilyenkor: egy jókora játék! Nyújtotta is a magasba a fák fölé, hiába ellenkezett a barátja.
– Na, jó! Ne tegyél le! – szólt újra Felejtő – Tudnom kell, merre van a Duna!
– Miért pont a Duna? – értetlenkedett az óriás.
– Mert nekem az Aranyhalat kell megtalálnom! Mivel tudva levő, hogy itt a városligeti tóban, és az Állatkertben sem található; no és a Duna igazán hosszú folyó, talán ott megláthatom!
Az Óriásplatán tetejéről kifürkészték, merre kell menni! Még egy trolibuszt is láttak arrafelé haladni. Felejtő már egy ilyen hangosan csukódós buszon ült – persze az egyik szék alatt, hogy az emberek észre ne vegyék, mert akkor fuccs a manóéletének, minden erejét elveszíti. Tehát ott ült a trolin, mikor eszébe ötlött, hogy az ő óriás barátja, se a Városligetből nem mer kijönni, se a buszra nem fér fel. Így hát otthon maradt, az Óriásplatán társaságában.
A Duna-parton gyönyörködve nézte a folyó nagy hullámait. Mondanom sem kell: mindent rögtön elfelejtett, és belevetette magát a habokba. Lubickolt, fürdőzött. Egy arra úszó fatörzsre is felkapaszkodott, és vidáman utánozta a szörfösöket, kiválóan egyensúlyozott. Széttett karokkal, fél lábon, ami csak kell… Mígnem egyszer csak egy nagyobbacska hullám felborította. Belebucskázott a vízbe…
Lett is belőle haddelhadd. Mérgelődött, morcolódott, hogy mit kell megélni egy manónak, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk egy hullámocska őt, a nagy Felejtőt… És akkor meglátott egy matrózféle fiút, aki az egyik hajó széléről pont most pecázott ki egy gyönyörű halat, amelyik nem mást mond, mint: „ha visszadobsz, teljesítem a kívánságodat!”. Jól hallotta, mert a víz ragyogóan viszi ám a hangot. Villámgyorsan odaúszott – amilyen felejtős volt, olyan gyors!
A matrózféle fiú pedig, alighogy kilibbentette a halacskát a vízből egy vödörbe, már indult is a hajó másik végébe. Egy pillanatra talán megtorpant, mintha hallott volna valamit. De aztán elhessegette a gondolatot: – Még, hogy egy kívánságteljesítő hal? Mint a mesében? Haha! Akkor én meg a Hétfejű sárkány vagyok! Hehe! Haha!
Inkább megyek, és megsütöm! – kárörvendett a matrózféle fiú.
Felejtő pedig ezt hallva rohant a vödörtömlöcbe vetett halacskához, hogy valami módon megszabadítsa! Rátekintett a halacskára, és akkor valami mérhetetlen nagy szakadást érzett a mellében, mintha nyíllal találták volna el – eszébe jutott, hogy mit is kapott ő feladatul, mit is határozott a Manógyűlés: „Csak úgy menthetjük meg erdőinket, bokrainkat, zöld területeinket, ha az emberek újra szeretni fogják a fákat, virágokat, újakat ültetnek, ölelgetik őket, cirógatják. Ehhez szükségünk lesz egy főzetre, amelyhez sok ritka hozzávaló mellett egy Aranyhal szívét kell megszerezned, Felejtő! El ne felejtsd!”
Halszív! Jaj! Jaj! Hogy ő ezért indult el otthonról? Ő sohasem bántana senkit. Miért pont ő? Nem! És akkor, ott elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy megmentse a kisállatot. Neki is fogott, hogy visszadobja, de nem bírta megmozdítani a vödröt.
Közben egyre közeledtek a matróz lépései, és Felejtő csak állt, és állt. Azon gondolkodott, mit fog mondani. De az utolsó pillanatban gyors léptekkel egy doboz mögé surrant. Nagyon szégyellte magát, hogy ennyit nem bírt megtenni, mikor az a halacska mindjárt elpusztul…
A matróz a halacskát bevitte a hajókonyhába, ott agyonütötte, megpucolta és a belső szerveit kidobta a hajó orrába.
Felejtő sírva fakadt, de minden erejét és bátorságát összeszedve megkereste a kis halacska szívét és robogott vele egészen a Városligetig.
Ott már várta a Manógyűlés. Egy nagy üstben főtt már a főzet, minden hozzávalóval. Csak a halszív hiányzott. Ahogy meglátták Felejtőt, minden szem rászegeződött, hogy már csak az ő része kell, és megmentik az erdőket.
Felejtő pedig elindult az üst felé, de az utolsó pillanatban inkább egy jobb helyet gondolt ki a halacskának, és a városligeti tóhoz suhant vele, és a közepébe dobta.
– Isten veled halacska! – kiáltotta utána.
Ebben a pillanatban nagy bugyborékolás kezdődött a tóban, és a víz felszínén az Aranyhal jelent meg így tátogván:
– Köszönöm Felejtő, hogy visszadobtál! Ki se kell, hogy mondd – teljesítem a kívánságodat!
És azóta egyre több ember talál örömöt a fák ölelgetésében, növények nevelgetésében. Most pedig induljatok, ültessetek fát, vagy csak öleljetek meg egyet, de jó szorosan…!
Bakos Gergő
Illusztráció: Bakos Vera
Új Város 2011. május-június