Antalóczy Ági és Béla több mint harminc éves házasságának néhány mozzanatába pillanthatunk be, amelynek meghatározó elemei az újrakezdés és a kölcsönös szeretet.

Ági: Szüleim példa értékű módon tettek tanúságot Istenről az ötvenes években, de számomra Isten mégis nagyon távoli, megfoghatatlan volt. Apukám szigorúsága miatt mégsem hagytam ott hitemet, melynek köszönhetően a Fokoláre lelkiséget élők közösségébe kerültem.

Béla: Amikor megismertem Ági barátait, nagyon nagy hatással volt rám, és hamarosan bekapcsolódtam a közösség életébe. Közben kettőnk között elmélyült a kapcsolat, és készültünk a házasságkötésre. Végre elkövetkezett a várva várt pillanat, amikor Istennel és egymással szövetséget kötöttünk: „Kész vagyok az életemet adni érted, én is érted.” Ez lett az alapja a közös életünknek. Nem akartunk mást, mint hogy életünket így éljük meg, és mindenképpen a Fokoláre közösség közelében akartunk maradni, ezért tudatosan ennek a célnak megfelelően választottunk munkahelyet és lakást.

Ági: Egy Budapest vonzáskörében lévő kis faluban kaptunk szolgálati lakást, mely az Állami Gazdaság területén volt és mindössze egy 15 m2-es szobából, konyhából meg egy fürdőszobából állt. Ezt a két helyiséget közösen használtuk egy idős bácsival. Ennek ellenére nagyon boldogok voltunk. Az első gyermekünk születésekor a védőnő kétségbe esett a kis szobát és a körülményeket látva, és indítványozta, hogy gyermekünket vegyék állami gondozásba. Béla határozott mondatai után aztán a védőnő többször nem próbálkozott.

A misékre ebben az időszakban nehezen jutottunk el. A faluban nem mehettünk, mert állandó megfigyelők voltak a templomban, ezért a szomszéd városba jártunk, ami nem kis energiát kért tőlünk, hiszen nem volt autónk. Az egyik vasárnap nem tudtunk elutazni a szokott misére, és Béla a helyi templomba ment. Másnap reggel behívatta a főnöke és mondta, hogy legyen önkéntes rendőr vagy párttag. Béla nemet mondott mindkettőre. Még aznap megkapta felmondását azzal a kitétellel, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk el a lakást. Akkor a nyolcadik hónapban voltam, második gyermekünket vártuk. Másnap az OTP-től kaptunk egy értesítést, hogy azonnal átvehetjük az új lakás kulcsait, amire évek óta vártunk, és amely még közelebb volt a fokolárhoz.

Béla: Közös éveink elején elég gyorsan szembesülnünk kellett azzal, hogy az eddig ideálisnak és tökéletesnek vélt párunk hibákkal, gyengeségekkel rendelkezik. Az addig oly vonzó hasonlóságok kezdtek idegesítő különbözőségekké válni. Ági például mindig szépen díszítette a lakást, de közben remek ötletei támadtak a bútorok jobb elrendezésére is. Egyik ilyen alkalommal késő este hazaérve a munkából már csak a nagyobb bútorok átcipelése lett a feladatom. Az átrendezés után láttuk, hogy ez így mégsem jó, és mégis maradunk a régi elrendezésnél. Szép este volt!

Ági: Az ilyen és az ehhez hasonló nehezebb helyzetek arra sarkalltak, hogy új módon éljük meg egymás felé szeretetünket. Beszéljünk, kommunikáljunk egymással. Igazából attól féltünk, hogy a párbeszéd veszekedéssé fajul. Jobb a békesség… de kockára kellett tennünk a látszólagos békességet, és elkezdtük a párbeszédet.

Béla: Amikor például reggel fölkelek, én legszívesebben csöndben innám meg a kávét, hiszen még félig alszom, legfeljebb azon gondolkodom, hogy mi minden vár rám aznap. Ági viszont, aki korán kel, arra vágyik, hogy közösen beszélgessünk akár mély lelki dolgokról is, és úgy induljunk neki a napnak. Sokszor tudatosan erőt kell vennem magamon, amikor kezdeményezek egy beszélgetést, hogy épüljön köztünk a kapcsolat.

Ági: A közösségi lelkiség, amely a Fokoláre Mozgalom egyik jellemző sajátossága, segít abban is, hogy közösen imádkozzunk. Ez nem mindig könnyű együtt, hiszen csak akkor vagyunk erre képesek, ha tiszta szívvel állunk egymás és Isten előtt. Az ilyen pillanatokban képesek vagyunk megújítani azt a szövetséget, amire építettük közös életünket és ki tudjuk mondani a nap elején: „Kész vagyok az életemet adni érted.” Ez sokáig formalitásnak tűnt számunkra, de egyre inkább megtapasztaljuk ennek a mondatnak a megtartó erejét.

Sokszor vannak kitüntetett pillanatok az életünkben, amikor a megélt életigével kapcsolatos tapasztalatainkat osztjuk meg egymással. Ekkor meséljük el, hogyan sikerült vagy éppen nem sikerült jól megélni az egyes helyzeteket. Egy-egy családi vacsora közben néha a gyermekeinket is be tudjuk ebbe vonni.

Igyekeztünk a napi szentmisékre is eljutni, és tudtuk, hogy ez is egyfajta kötelék közöttünk. Naponta misére menni négy gyerek és munka mellett nem mindig egyszerű.

Béla: Amikor eldöntöttük, hogy családi házba szeretnénk költözni, gyakran imádkoztunk közösen a gyermekeinkkel és kértük Jézustól ezt az ajándékot. Rövid időn belül rátaláltunk a megfelelő házra mindannyiunk örömére.

Más alkalommal közösen kértünk kegyelmeket növekvő gyermekeinkért. A tinédzserkor sok-sok kihívást hozott a számunkra is és folyamatos próbatételt a kettőnk kapcsolatában. Az egyik gyermekünkkel egy bizonyos dologban, ami a családi értékrendünkben meghatározó volt, nem értettünk egyet, és ezt határozottan meg is mondtam neki. Ezek után úgy döntött, hogy elmegy otthonról.

Ági: Mindezt a gyermekünk telefonon közölte velem. Miközben egy személyes találkozót szerveztem vele, éreztem, hogy minden pillanat fontos, és nem mindegy, hogy mit mondok és hogyan viselkedem vele. Erősítésként felhívtam Bélát telefonon, és megígértük egymásnak, hogy Jézust magunk között tartva együtt éljük meg az előttünk álló helyzetet azért, hogy a kölcsönös szeretetünk által megjelenő Jézus legyen az, aki hazavonzza a gyerekünket. Így is történt. Ma sem értünk mindenben egyet, de kölcsönösen törekszünk a párbeszédre.

Tóth Judit

Új Város 2011. május-június