Amit nem ajándékozunk oda, az elvész; amit viszont megosztunk másokkal, megerősödve tér vissza az ajándékozóhoz, és hasznos a többiek számára is. Chiara Lubich

ERRE NEM SZÁMÍTOTTUNK

Évek óta őszibarackot és spárgát termelünk gyerekeinkkel együtt Szeged környékén. Tavaly a mi földjeinket is elöntötte a belvíz, mint Magyarország olyan sok területét.

Láttuk, mekkora a baj a földünkön: négy és fél hektár állt víz alatt, gyakorlatilag az egész területünk, és a vizet nem volt hova leengedni. A barackfák nagy valószínűséggel kipusztulnak – gondoltuk –, a spárga még lehet, hogy túlélheti, ha valahogy mégis el tudjuk róla vezetni a vizet. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent. Sajnos a helyzet folyamatosan romlott, a vízszint egyre csak emelkedett. Ekkor megmozdult a fokoláre közösség és mellénk állt. Ezúton is szeretnénk megköszönni a gyors segítségnyújtást. Nagy tapasztalat ez számunkra a havi életigével kapcsolatban: „Mindenük közös volt, egy volt a szívük, lelkük.” Amikor először elolvastuk ezt az életigét, azon gondolkodtunk, hogyan élhetnék az életünknek ezt a részét jobban. Dehogy gondoltuk volna, hogy ekkora tapasztalatot élünk meg!

Az egyetlen esélyünk a tőlünk egy-másfél kilométerre lévő csatorna volt, de csak abban az esetben, ha sikerül újra kiásni az odavezető árkot, ami csak akkor lehetséges, ha az érintett földtulajdonosok beleegyeznek. Beszéltünk a szomszédokkal. Tárgyaltunk egy kivitelezővel is, aki rövid időn belül vállalta a munkát. Részünkről a költségek fedezését kölcsönből gondoltuk, amikor megérkezett a közösség felajánlása. Pár nap múlva elkezdtük és három napi megfeszített munka után az utolsó szakaszon is megindult a víz. Utána joggal ünnepelhettünk. Közben régi haragok, sértődöttségek mosódtak el és új barátságok alakultak ki a földtulajdonosok között. Két nap múlva földünk kilencven százalékáról levonult a víz. Most azt mondhatjuk, a spárgánk megmenekült, barackosaink reméljük, átaludták a traumát, és reménykedhetünk.

Éreztük a velünk együtt dobbanó szíveket és a közösséget. Köszönjük még egyszer mindenkinek ezt a közös tapasztalatot!

Kőröshegyi Béla és Kőröshegyiné Tari Katalin

SEMMI SEM LEHETETLEN

Egy egyetem tanulmányi osztályán dolgozom. Igen szoros határidővel különböző hallgatói adatokat és szöveges beszámolót kellett összeállítanom az előző év zárszámadásához. Ez a munka nagyon időigényes, lehetőleg nem szeretem félbeszakítani, mert ha abbahagyom, több időbe telik, míg újra összeáll bennem.

Reggel a hallgatói leveleket mégis elolvastam, és az egyik diák több problémáját is jelezte. Számomra úgy tűnt, hogy nem tudja folytatni a tanulmányait, el kell bocsátanunk. De félretettem a leveleket, majd később válaszolok – gondoltam –, előbb az adatszolgáltatást fejezem be a rektori hivatalnak.

Épp jól belemerültem a munkámba, amikor megjelent az ajtóban ez a problémás lány. Első gondolatom az volt, hogy elküldöm, megmondom neki, jöjjön vissza később, most nagyon fontos munkám van, de ahogy még egyszer ránéztem, észrevettem, milyen szomorú, aggódó a tekintete. Leültettem magam mellé, végighallgattam, kinyomtattam a leveleit is, és szép lassan kirajzolódott a megoldás: az egyik tárgyból, amelyet már három alkalommal felvett és nem teljesített, kérhet dékáni méltányossági engedélyt az újabb tárgyfelvételhez, de a másik tárgyból el kell mennie vizsgázni. A vizsgalehetőség másnap volt, azt mondta nincs se kedve, se ereje hozzá, s már nem is lehet jelentkezni. Ez a lány eddig igen jól végezte a tanulmányait, így a tavaszi félévben már diplomázhatott volna, de ha most nem megy el vizsgázni, el kell bocsátanunk, mert ezt a tárgyat is már túl sokszor vette fel. Isten végtelenül szereti őt, futott át bennem, s egy pillanat alatt meglett a megoldás: „Felveszem magának én a vizsgát, csak menjen el, bíztattam, biztosan meglesz az a kettes… És írjon egy kérvényt most azonnal a dékánasszonynak, adok papírt.” Kissé halkan válaszolt: „Rendben.”

Délután újból kaptam tőle egy levelet: „Nagyon szépen köszönöm a segítséget! Családtagom rákos megbetegedése és elvesztése az oka annak, hogy nem tudtam a tanulmányokra figyelni! Köszönöm még egyszer!”

Most már minden várakozás nélkül azonnal válaszoltam neki én is, bíztattam, hogy sikerülni fog a vizsgája. Ez a nap különleges találkozás volt a Szeretet-Istennel, hogy ha megteszem az akaratát, ő tud munkálkodni általam.

A hallgatónk csütörtökön levizsgázott, ma megkapta a dékáni engedélyt, a tavaszi félévre felveheti a tárgyait.

Körmendyné Érdi Mária