Egy pofonnal elintézhető?
Az egyik nap arról vitatkoztunk néhány házaspárral, hogy szabad-e nevelési célzattal gyermekünknek pofont adni?
Nem kellene legalább egy kicsit visszahozni a korábbi normákat, a szülőket megillető tekintélyt és tiszteletet olyannyira engedékennyé vált társadalmunkban?
C. C.
Emlékszem egy vitára, néhány évvel ezelőtt zajlott az angol parlamentben. Egy 1860 óta érvényben lévő törvény módosítására tettek javaslatot, ami drasztikusan csökkentette a szülők jogait gyermekeik testi fenyítésére. Az új előírás ezt csak abban az esetben engedélyezi, ha azzal nem okoznak a gyermekeknek testi vagy erkölcsi sérülést. Itt szeretném rögtön leszögezni: szándékosan bántalmazva büntetni egy gyermeket helytelen cselekedet és tiltani kellene. Mégis, sok szülővel megesik, hogy gyermekének lekever egyet azzal a céllal, hogy megértesse vele: rossz, amit csinált.
Helyes ez így, vagy tévúton járnak az ilyen szülők? Először is meg kell különböztetni két dolgot. Az első egy érzelmi reakció, ami a szülőkben alakul ki a hibásan cselekvő gyermekkel szemben. Mivel képtelenek uralkodni az indulataikon, lekevernek egy nyaklevest, majd bűntudatot éreznek. Ha ilyenkor bocsánatot kérnek az elcsattant pofonért, és közben emlékeztetik a gyermeket arra, hogy milyen szabályt is akartak közvetíteni felé, akkor ez nem okoz sérülést a gyermekben. Megérti, hogy a szülei szeretik őt, még ha ezt olykor helytelenül is fejezik ki.
A második esetben a szülő szándékosan pofonokkal bünteti a gyermekét, hogy így rábírja viselkedése megváltoztatására. Tehát az észérvek irányítják. Azt akarja, hogy csemetéje megjavuljon, ám a választott módszer a gyermekre nézve súlyos következményekkel járhat. A racionális testi fenyítés olyan tartós stresszt idéz elő, ami megnehezíti az érzelmek feldolgozását, halmozza az agresszív indulatokat, és ennek következtében kihat az emberi kapcsolatokra. Hatására az általános iskolás években hosszútávon jelentkezhetnek viselkedési problémák és a kortársakkal szembeni agresszió, amelynek két tipikus formája ismeretes: a megfélemlítés és az öncsonkítás.
Egyszer s mindenkorra le kell szögezni, hogy amikor egy felnőtt megüt egy gyermeket, ott nincsenek győztesek vagy vesztesek, hanem a nevelés vallott csődöt. Amikor valaki az erejét fitogtatja, az mindig a gyengeség jele. Ha azonban a szabályokat szeretettel tanítjuk derűs párbeszédben, amelynek során elmondjuk szemrehányásunk okát, valamint lehetőséget adunk a gyermeknek, hogy kifejtse véleményét, akkor hosszú távon sokkal hatékonyabban tudunk nevelni. Az a gyermek lesz a legkészségesebb arra, hogy megjavuljon, aki biztos szülei szeretetében, és mindig megtapasztalja, hogy megbocsátanak neki.
Más a helyzet azonban, amikor a lurkó hisztizni kezd, vagy egyáltalán nem helyénvaló módon cselekszik, és ezért fizikailag is meg kell zabolázni. Ez a bizonyos fizikai korlátozás azonban teljesen eltér a veréstől. Azért más, mert védelmet és biztonságot nyújt, segít határt szabni az agresszivitásnak. Úgy érhetünk célt, ha a gyermekre nem támadunk rá, nem ütlegeljük, és nem alázzuk meg.
Befejezésképpen, az intelligens nevelőt a következők jellemzik: nyugodtan dönt, a valóság minden mozzanatával számot vet, és képes figyelembe venni az önmagában kialakuló és a másokat befolyásoló érzelmeket.
Ezio Aceti
CN
Fordította: Rassay Virág
Új Város – 2011 január-február