Nyitottnak kell lenni, hogy megtapasztaljuk a Szentlélek lefegyverző működését. Szerzőnk a Pápai Lateráni Egyetem teológia professzora és az Olasz Teológiai Társaság, valamint a loppianói Sophia Egyetemi Intézet elnöke.

Lépésváltáshoz érkezett a huszadik századot átívelő ökumenizmus, amely a keresztény felekezetek teljes egységét tűzte ki célul. Az igazat megvallva már jó ideje és egyre határozottabban érzékelhetőek voltak ennek a változásnak a jelei. Most úgy tűnik, megérett rá az idő.

Tény, hogy az elmúlt évtizedek sokat ígérő és lelkesítő eredményei után mára nemcsak annak lehetünk tanúi, mennyire kimerítően lassú ütemben halad a cselekvés, a doktrína és a tevékenység közötti összekötő pontok meghatározása, hanem annak is, hogy a párbeszédet folytatók is elfáradtak.

Ez azonban – és itt a lényeg – elbizonytalanodás helyett lehet meghívás is, hogy álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel a kérdést: a cél elérése nem azt kívánja-e most, hogy egy másik úton induljunk tovább?

Az objektív akadályok láttán – amelyek továbbra is fennállnak, sőt bizonyos értelemben ma még világosabban érzékelhetőek, mint a kezdeti lelkesedés idején – feltehetjük a kérdést: vajon nem gondviselésszerű-e ez a lelassulás? Ne álltassuk magunkat azzal, hogy képesek vagyunk az egységet saját terveink, mércénk és időbeosztásunk szerint elérni. Végül is az egység Isten nagy ajándéka, amit ingyen kapunk. Akkor is, ha a magunk részéről mindent meg kell tennünk, hogy felismerjük és befogadjuk, amikor elérkezik a megfelelő pillanat.

Másként fogalmazva, újra határozottan elsőbbséget kell, hogy kapjon az ökumenizmus forgatókönyvében a nyitottság a Szentlélek lefegyverző működésére. Ez a szív és az értelem folyamatos és feltétel nélküli megtérését kéri. Egyszóval imádságra, egymás őszinte meghallgatására hív; azt kéri tőlünk, hogy kölcsönösen próbáljunk meg a másik bőrébe bújni, és tudjunk várni készségesen, türelemmel.

Erről magam győződhettem meg nemrég Bécsben, a katolikus és ortodox egyházak közötti párbeszéd szeptemberben megtartott XII. ülésén. Nem került elfogadásra semmilyen közös dokumentum a munka befejeztével (akkor is, ha komoly munka folyt, hogy megfogalmazzanak egy jövőbeli dokumentumot). A figyelem arra összpontosult, hogy behatóan feltárja az egyház ökumenikus és egység iránti elköteleződésének alapjait. Szembenéztünk mindazzal, ami még elválaszt egymástól, ám ezt a megfeszített Jézus iránti szeretetből tettük.

Ezt a fajta hozzáállást, amely kezdi átjárni a párbeszédet és egy új fejezet nyitányáról tanúskodik, Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek így fejezte ki a megnyitójában: „Arról kell beszélnünk, amit az Úr ma egyházainkban véghezvisz. Együtt kell megértenünk, hogy valójában milyen útmutatást akar nekünk adni. Ez lenne a nagy esemény!”

Mindez nagyon ígéretes. Ha sziklaszilárdan kitartunk ebben az irányban, el fogunk ámulni Isten meglepetésén!

Piero Coda

Fordította: Vizsolyi László

Új Város – 2011 január-február