A család éve kiváló lehetőség arra, hogy felfedezzük azt az életmódot, amit Jézus hagyott ránk.

“Szakértők szerint a fejlett polgári társadalom nem annyira osztályok vagy rétegek szerint tagolódik, hanem különböző életformák szerint.”

A kereszténység az ember teljes élete. Az ember élete Jézussal és a többi emberrel. Megtanulni Jézustól élni, ebben egymást segíteni, ezt gyermekeinknek továbbadni. És megmutatni az embereknek azt, hogy a kereszténység, a vallás a szó legmélyebb értelmében élet, emberi élet, teljes emberi élet. Ebben a dimenziójában talán nincs is benne olyan nagyon sok vallásosság, pusztán sok, nagyon sok megélt evangélium van benne; sok, nagyon sok élő Isten-kapcsolat van benne.

Az én meglátásom szerint a család éve kiváló lehetőség arra, hogy jobban felfedezzük, intenzívebben megéljük és másoknak is felajánljuk azt az életmódot, amit Jézustól elleshetünk. A világi keresztények számára olyan ez, mint a falat kenyér, hiszen életüket jobbára vagy nagyrészt kisbabák büfiztetésével, elromlott gyerekbiciklik javításával, konyhapénzek gondos beosztásával, születésnapi ajándékok kiagyalásával és hasonlókkal töltik.

Ráadásul ma nem is hangzik rosszul, ha egy újfajta életmódról vagy életstílusról beszélünk. Szakértők szerint a fejlett polgári társadalom (nem mintha mi azok lennénk) nem annyira társadalmi osztályok vagy rétegek szerint tagolódik, hanem különböző életformák szerint. Szerintem ebben az új színpadképben a kereszténységnek új szerep, talán főszerep juthat. Rajtunk áll, hogy tudunk-e új fejezetet írni az isteni színjátékhoz és megfelelő szinten elő tudjuk-e adni azt.

Egy teljes életet élő család ugyanis mindenki számára vonzó lehet „pártállásától” függetlenül. Egy, a napi gondokkal jól zöldágra vergődő család felkelti a barátok és a szomszédok érdeklődését, és természetes táptalaja lehet mindenféle párbeszédnek.

*

Néhány éve felmérést végeztem egyetemisták között arról, hogy családjukban hogyan történik a pénz és általában az anyagi javak kezelése. Felvillantok néhány „dokufotót”: Szombat délután együtt shoppingol az egész család apraja-nagyja, hárman-négyen, ritkábban öten. A bevásárlóközpont polcai előtt meg-megállnak: ez is kéne, az is jó lenne, de hát amarra is félre kéne tenni, de lehet, hogy ráér később is, na jó, akkor vegyük meg, lesz, ami lesz. Más: Apu megkeresi, anyu beosztja, anyu kiakad, ha apu nem adja mindet haza, apu kiakad, ha anyu nem jön ki a pénzből, mert megint vett valami marhaságot. Megint más: A szülők nem beszélnek a gyerekek előtt a család anyagi nehézségeiről, a gyerek egyetemista, csak tanuljon, és nehogy azt érezze, hogy a család terhére van. Apu túlórákat vállal, ideges és fáradt, a gyerek látja, és először sejti, aztán meg tudja, hogy mindez miatta van. „Fiam, te csak tanulj, és ne legyen gondod semmire!” És a „fiam”, (aki voltaképpen a család lánya), igyekszik egyre inkább független lenni, zsebpénzét megkeresni. És apa azt érzi, hogy visszautasítják a szeretetét. Groteszk, nem? Mindkettő a másikat akarja szeretni, és kölcsönös megbántódás lesz a vége.

Több családot ismerek, akikkel évek óta próbálkozunk derűs megoldásokat keresni családjaink anyagi gondjainak kezelésére. Lehet, hogy dramaturgiai tehetségünkből egyelőre „csak” egy jobb vígjátékra futja, nekem azonban mégis felemelő érzés látni azt, ami ebből a színjátékból kibontakozik. Azt hiszem, először is megtanultunk egymással beszélni a család anyagi dolgairól. Bizonyos rendszerességgel, viszonylag nyugodt körülmények között mérlegelni a vágyainkat, a valós szükségleteinket, a lehetőségeinket és nem a pillanat hatása alatt dönteni. Megtanultunk együtt a gondviselő mennyei Atya színe elé állni, és az ő terveit tudatosan keresni a családunkkal kapcsoltban, és segítségét kérni azok megvalósításában. Megtanultuk a gyerekeinket bevonni ebbe a gondolkodásba, részesíteni őket abban az élményben, hogy a Gondviselés nemcsak hogy rendszeresen kihúz bennünket a slamasztikából, hanem váratlan meglepetésekkel kedveskedik családunknak, és hogy alapjában jó dolgunk van. És persze megtanultunk odafigyelni egymásra, a többi családra. Megértettük, hogy ne csak a saját szükségleteinkkel mérjük, hogy mi a sok és mi a kevés, hanem más családokéval is. Ha filmrendező lennék, bizonyára készítenék egy dokumentumfilmet azokról a néha derűt fakasztó, néha megríkató, de mindig felemelő történetekről, amelyek végülis mindig egy láthatatlan részvényes jelenlétéről szólnak, aki sokszor egy sajátos „tőkeinjekcióval” menti meg a helyzetet.

Mi ez, ha nem egy eredeti életstílus egyik „hozzávalója”? Ha a számomra rendelkezésre álló leütések száma megengedné, akkor most hasonlókat írhatnék a rokoni és baráti kapcsolatok, a lakberendezés, a testmozgás és táplálkozás, a tévézés és netezés, a könyvolvasás és színházba járás, meg egyéb ilyen nyalánkságok fonákjáról és színéről is. És persze a templomba meg a hittanra járás, meg a családi imádkozás fonákjáról és színéről is. Vegyük észre (hogy kedvenc matektanárom kedvenc fordulatát idézzem, amikor a feladatmegoldás kulcsmozzanatához érkeztünk), hogy a fenti, nagyon is emberi dolgok minden embert, így vagy úgy, de foglalkoztatnak, és ezért a keresztény élet átadására a legjobb csatornát biztosítják. De talán nem is beszélnék itt átadásról, hanem inkább bevonásról, együtt próbálkozásról mindenkivel, aki nyitott erre. Hiszen valljuk be őszintén, a mi életünkben sem valósul meg egykönnyen és egy csapásra annak az újnak a megvalósítása, amit Isten korunk társadalmának akar rajtunk keresztül felajánlani. A családok éve kiváló alaklom lehet arra, hogy próbálkozzunk, ötleteljünk, projektezzünk, hogy az év végére jobban kirajzolódjon az a bizonyos új életstílus.

Tóth Pál

toth.pal@gmail.com

Új Város – 2011 január-február