Könyvespolcra
Polcz Alaine: Meghalok én is? A halál és a gyermek.
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007, 4. kiadás
Az elmúlt félévben majd’ minden hónapban érkezett egy-két értesítő, hogy ismerősök, barátok, rokonok elindultak az örök hazába. A földi életüket befejezők nagyon különböző korúak, figyelmeztetve mindannyiunkat, hogy bármikor elérkezhet számunkra is a hazahívó szó. A komoly ünnepek, az együttérzés kifejezésére keresett szavak, a torokszorító érzés, a fel-feltörő könnyek, a sóhajok jelzik, hogy nekem, nekünk is van átgondolnivalónk a halállal kapcsolatban.
Egyik este kezembe akadt Polcz Alaine: Meghalok és is? c. kötete. Markáns a címe, könnyű és kézbesimuló a könyv, és roppant aktuális – legalábbis számomra – a témája. Alig tudtam letenni, félbehagyni; teljesen felkavart, meglepett mélysége és irodalmisága. Újra meg újra ízlelgettem mondandóját. Szaladtam volna vele, meg vissza-vissza is lapoztam, hogy el ne felejtsem, amit mond. Az egyáltalán nem könnyű témát olyan természetességgel tárgyalja, olyan magától értetődően, hogy az szinte hihetetlen.
Egy csodálatos asszony élettapasztalata foglaltatik benne össze, aki négyszáz gyermeket kísért el utolsó útjára, és aki tudósként (pszichológusként, tanatológusként) azt állítja, hogy a tapasztalatok ébresztették rá, hogy amit tanult, az kevés és sok mindenben nem is érvényes (pl. a gyermekek halálról, helyzetük súlyosságáról alkotott felfogások), aki kapcsolatot tartott a beteg gyerekek családjával még haláluk után is, aki elutazott az ország sok-sok távoli zugába is ezekhez az emberekhez, aki azt írja – és szavai igazságához semmi kétség nem fér –, hogy minden családnál tanult valamit. S amikor leírja, hogy mi a teendő egy haldokló gyerek mellett, hozzáfűzi, hogy mindezt egy régi falusi asszony mind tudta.
Az 1988-ban napvilágot látott, és azóta több kiadásban megjelent könyv – talán nem túlzás, amit mondok – nem hiányozhat egyetlen család könyvespolcáról sem. Nem azért, mert oly gyakori lenne a gyermekhalál, hanem mert az írás – hol a sorok közt, hol konkrétan is – messze túlmutat felvállalt témáján, s olyan minden korra és emberre érvényes alapismereteket, alapvető szempontokat fogalmaz meg egyszerűen, világosan és hitelesen, amit jó mindenkinek ismernie. A hitelességét az is növeli, hogy rendre feltűnnek az utalások azokra a speciális esetekre és élethelyzetekre, amelyekben az általánostól eltérő, akár azzal ellentétes lépések szükségesek.
Egyik alapvető üzenete a könyvnek, hogy lehetőleg otthon, a családi környezetben kellene befejezni az élet földi szakaszát.
„Mint oly sokszor, most is fordul egyet a kerék, és változik a szemlélet. A családi környezetben lezajló halál gondolatát újra el kell fogadni. Ez nemcsak az egészségügyi dolgozóknak és a beteg családtagjainak ügye, hanem mindannyiunké, mivel mindannyian halandók vagyunk, meghalnak szeretteink és a barátaink, meghalunk mi is. Ha a társadalom nem becsüli és gondozza a betegeit és haldoklóit, s nem tud ebben segíteni a családnak, az egészében gyászos jelenség. Önmaga felett tör pálcát az ilyen közösség.” – állapítja meg a szerző, aki sokat tett azért, hogy társadalmunk ne bukjon meg ezen a vizsgán (többek között a hazai Hospice Mozgalom, majd alapítvány kezdeményezésével és életre hívásával).
Az Új Város olvasóinak nem ismeretlen az a megközelítés, ami a szenvedőkre nagy tisztelettel néz, hisz Chiara Lubich sokszor beszél az utolsó óra előtti fontos életszakaszról, a „célegyenesről” és a betegek kitüntetett szerepéről. Elég csak a legutóbbi eseményekre utalni, Chiara Luce Badano boldoggá avatására, aki tudatosan fogadta el, és alakította szeretetté súlyos betegségét, hátralévő idejét. Az egység lelkiségét élő olvasónak ismerősen fognak csengeni Polcz Alaine szavai (bár a szóhasználat különböző), mert minden sorát a szeretet hatja át. Nagy kincs az a sok-sok konkrét javaslat, élettapasztalat, ami segíthet a leggyötrelmesebb helyzetekben, a drámai napokban és hónapokban, a magunkban és a másik emberben lévő félelem megértésében és gyógyításában.
Körmendy Imre
Új Város – 2011 szeptember-október