Közel kéthetes kikapcsolódás, tele találkozásokkal, meglepetésekkel, természeti szépségekkel, felfedezésekkel, kapcsolatok építésével.

A szépen sorba rendezett biciklik a Budapest felé tartó vonat kerékpárszállító kocsijában várják a következő állomást. „Tokaj állomás, Tokaj állomás” – hangzik a hangosbemondóból. „Köszöntjük kedves utasainkat!”

Fiatalok tömege szállja meg a vonatot. A 2011-es Hegyalja Fesztiválról jönnek. „Ki tudja, milyen élményekkel gazdagodva térnek haza?” – gondolom magamban.

Eszembe jut a fokolárral eltöltött tíznapos nyaralás, a két keréken bejárt 600 kilométeres út, a nagy nevetések, egymás kölcsönös bátorítása, melyek segítettek legyőzni a meleg és a fáradtság okozta nehézségeket. A közösség tagjainak lelkes, baráti fogadtatása, a nem várt találkozások…

 Chiara Jézus a testvérben című könyvét vittem magammal lelki olvasmánynak. Remek útitársnak bizonyult. Segített felfedezni Őt rejtettségében, amikor csak arra vár, hogy felismerjük. A közöttünk élő szeretet segített ebben a felismerésben, sőt elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy Jézus megjelenjen.

Biztosan mondhatom, ezen a nyaraláson megtanultam, hogy a dolgok, a személyek nem mindig olyanok, mint amilyennek első látásra tűnnek. A napsütötte Ecsedi láp érdekes meglepetést tartogatott. Észleltünk valamit, aztán közelebb kerülve kiderült, hogy nem is olyan, mint amilyennek látszott. Hányszor megtörténik ez a mi életünkben is!

Emlékszem például a Tiszakeszin töltött esténkre, amikor Silviával a csendes Tisza-parton sétáltunk. Egyszer csak egy elektromos fűrész süvítő zaja törte meg a békés nyugalmat. Valaki ebben a szokatlan órában éppen az árnyat adó csodálatos parti fűzek ágait vágta le. Ki az, aki ilyet merészel tenni a természettel? – kérdeztük rögtön egymástól, készen arra, hogy közelebb érve tegyünk valamit a környezet megóvása érdekében. Egy fiatalember mászott le a fáról. Beszélgetni kezdtünk. A látszat átalakult találkozássá. Közeledik a nagy horgászverseny – tudjuk meg tőle –, ehhez készíti elő a megfelelő helyet. Hozzáértő, élvezetes magyarázata a halfajtákról, a halak évszakonként váltakozó szokásairól a Tisza rejtett csodáiba vitt el minket, ahol egyszerre van jelen Isten szeretete és az ember természet iránti szeretete.

Aztán megjelenik emlékeimben egy másik találkozás. Hosszú nap állt mögöttünk, amikor végigkerekeztünk a híres szatmári „Szilvaúton” és végre megérkeztünk Szatmárcsekére. A biciklim első kereke hirtelen defektet kapott. Még szinte fel sem fogtuk, mi történt, máris a helybeli cigány gyerekek kíváncsi tekinteteivel néztünk szembe, akik kedvesen ajánlották fel segítségüket az érdekes turistáknak. Közben egyre erősödött a kétség: itt nem fogunk kerékpárszerelőt találni. S a kétség még csak fokozódott, mivel többszöri kérdezősködés után sem tudta senki megmondani, hol található az utca, ahol lefoglaltuk a szállásunkat. Talán összekevertem a helységneveket – gondoltam magamban kissé reményt vesztetten – Szatmárcseke, Tiszacsécse, Tiszakécske – olyan egyformán hangzanak. Néha a magyar nyelv még mindig tud meglepetéseket okozni… aztán maga a település sem tűnik turisztikai helynek.

A hitünk azonban nagyobb bármelyikünk ki nem mondott aggályánál, és végül egy kis eldugott mellékutcában rátalálunk a címre. A kapu mögött csodálatos látvány tárul elénk. Egy „kicsi Svájc”, ahogy a házigazda Imre bácsi nevezi a gondosan ápolt, kerttel körülölelt épületeket. Felesége, Magdi néni mosolyogva fogad minket. S miközben a pergola árnyas hűsében szilvalekváros fánkkal és szilvapálinkával kínál, elmondása alapján egy másik Szatmárcseke tárul fel előttünk: ahol a katolikusok és a reformátusok megosztják egymással templomaikat, amíg hol az egyikben, hol a másikban folynak a felújítási munkálatok; ahol a cigány és a magyar lakosság tisztességben, méltóságban él együtt… Közben Imre bácsi jóvoltából a bicikli kereke is foltra talál.

Felejthetetlen marad a Rozsályban töltött idő is. Kánikula van. Az égető nap UV sugarai elől próbálunk néhány órára árnyékba húzódni, de keresésünk ez alkalommal hiábavalónak tűnik. Végre egy kicsi élelmiszerüzlet mellett, a nyitott kapu mögött megpillantunk egy alkalmas asztalt. Közelebb érünk, amikor erős disznószag csapja meg az orrunkat, az asztalon kókadt legyek küzdenek a hőségben az életükért. Közelünkben fáradhatatlanul működik az uborkaválogató gép két tizenéves őrködő tekintete kíséretében.

Az az érzésünk, hogy nemcsak Magyarország, hanem a világ végén járunk. De nem tudunk mást tenni, mint letöröljük az asztalt és elhelyezkedünk. Társaságunkba szegődik a tulajdonos felesége. Beszélgetni kezdünk, s most is egy másik világ tárul fel előttünk. Reggel ötkor indul a napjuk, amikor is az uborkaföldön az egyre erősödő melegben, a szúrós növény levelei közül felszedik a termést, amit a szigorú szabályoknak megfelelő gondos válogatás követ.

„Nézzétek! – mutat a válogató gép végénél található uborkákra. – Ezek mind túl nagyok a feldolgozó cégeknek, ezért mindössze 5 Ft-ot adnak kilójáért.” Ledöbbenünk, az üzletben kb. 300 Ft-ba kerül egy kiló uborka. Egyre növekvő csodálattal és tisztelettel tekintünk ezekre a nagylelkű, méltósággal teli emberekre, akik képesek nap, mint nap újrakezdeni a nehéz körülmények közepette is. Nem engednek utunkra üres kézzel: jó nagy adag uborka aznap a vacsoránk!

Lassan megérkezünk Budapestre. Itt is, minden nap délibábok várnak rám, de biztos vagyok benne, ha szeretetre nyitott szívvel közeledem hozzájuk, azok is „találkozássá” alakulhatnak át.

Cinzia Panero

Fordította: Molnár Katalin

Új Város – 2011 szeptember-október

.