Egy musical igaz története
2008 áprilisában Miskolcon ért csúcsára a Gen Rosso együttes három hónapos turnéja. „Megtörtént nálunk a Streetlight elnevezésű csoda. Igen, csoda volt…”
A piciny kápolnában gyerekek, tanárok és önkéntesek foglalnak helyet. Ülnek és várnak. A mise hamarosan elkezdődik. Különleges lesz ez a szertartás. Kezdete annak a hétnek, melyet a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium diákjai és tanárai a Fokoláre Mozgalom nemzetközi együttesével, a Gen Rossoval töltenek. Érthető az izgatottság. A diákok azóta várnak erre a percre, amióta iskolájuk 2007-ben bekapcsolódott az Európai Unió Daphne programja által támogatott prevenciós projektbe, melynek címe Erő erőszak nélkül. Egy musicalt fognak előadni, melyre három napig próbálnak majd. A musical címe „Streetlight”, (Utcafény) és egy afro-amerikai fiatal, Charles Moats igaz történetét dolgozza fel, aki a ’60-as években élt Chicago városában. Charles általános gyűlölet céltáblája lett, mivel nem volt hajlandó részt venni bandája vandál, fegyveres akcióiban. Ki akart lépni ebből a világból, vonzóbb volt számára az az élet, melyet egy csapat olyan fiatal társaságában tapasztalt meg, akik a szeretet kultúrájának terjesztői voltak. Lázadását az erőszak törvényei ellen nem nézhette tétlenül a bandavezér…
Charles értékes öröksége nem múlt el nyomtalanul, egy új közösség, egy új életforma alapkövévé vált a chicago-i fiatalok között. – Szépen hangzik mindez. De hogyan lehet élő több ezer kilométerrel arrébb, nálunk, a más kultúrájú Magyarországon? A diákok ismerik a történetet, ám egyelőre nem jelent többet, mint egy sztorit, amely mellesleg valóban megtörtént. Kétségek, érdeklődés, szkepticizmus, kíváncsiság és nyitottság. Így indulunk:
Április elseje van, így az önkéntesek kis csapata indulás előtt gondosan ellenőrzi a cipőfűzőket. Sose lehet tudni, kik fognak megviccelni, mire számíthatunk. A kezdeti mértéktartás valahol bennünk is ott van. És a kérdések: Nyitottak lesznek a gyerekek? Befogadják-e a Gen Rosso-t? Hogy birkóznak meg a nyelvi akadályokkal? – A reggeli indítás meglepően jól sikerül. A diáksereg érdeklődést mutat, és láthatóan alig várja, hogy munkához lásson. A Gen Rosso tagjai bemutatkoznak: Néhány percet beszélnek csupán, az viszont tele van fénnyel. Kiválasztanak egy mottót, melynek élésére mindenkit meghívnak. És máris műhelyekre oszlunk; táncosok, díszletesek, médiások, statiszták, énekesek, hang- és fénytechnika. A választék több mint bőséges. Nekünk, önkénteseknek a kommunikációra kell figyelnünk. Fordítani a gyerekeknek, fordítani a Gen Rosso-nak, ugyanakkor elősegíteni, hogy a két fél között személyes párbeszéd bontakozhasson ki. A délelőtti foglalkozások minden várakozásunkat messze felülmúlják. Délután örömtől ragyogó arcokkal találkozunk. „Nagyon közvetlenek, vidámak és barátságosak voltak s ez sugárzott felénk. Valami újat mutattak a próbák alatt: a mindennapi és feltétel nélküli szeretetet. Nem az számított, hogy jól éneklünk vagy táncolunk; az igazán lényeges az volt, hogy együtt csináljuk.” – fogalmazta meg az egyik diák. Több műhelynél félő volt, hogy nem marad munka másnapra, olyan jól haladtak az előkészületekkel. Majd este lett és reggel.
A miskolci Egyetemi Körcsarnokban elkezdődik a színpad építése. Eközben a gyerekek tovább dolgoznak a musicalen. Munka közben egyre több idő jut beszélgetésekre is. Szóba kerül Charles története. Ki volt ő? Mit üzenhet különleges tapasztalata? „Rájöttem, hogy milyen sokat kell még változnom… Az élmények hatására elhatároztam, hogy mellőzöm az erőszakot, mert az ember attól gyenge.” – írja később egy résztvevő. A harmadik nap az előadás napja. Jókedvű trécselés, nevetgélés, beszélgetés hangjai töltik meg a Körcsarnok épületét. Az utolsó simítások. A Gen Rosso tagjai a főpróba során nyugodtan, feszültségmentes légkörben irányítanak többszáz kamaszt. Még viccelődnek is. Valami csodálatos dolog van kibontakozóban, amelyről talán egyik szereplő sem tudja még elmondani, mi is konkrétan. Az óra hatot üt, s immár ezernél is több ember ül a lelátókon és a küzdőtéren. Végre elkezdődik… Diák, tanár, önkéntes, szülő, és vendég egy emberként izgul a Gen Rosso együttessel. Nincs többé statiszta, táncos vagy hangtechnikus. Mindenki a musical építője, része. Az életét adó szeretet története magával ragad fiatalt és felnőttet. Az előadás sikere leírhatatlan. Taps, ováció, a közönség állva ünnepel. „A teltházas körcsarnok néhány órán át erőtől sugárzott.” – írja másnap a megyei napilap. A második előadáson szinte túlcsordul az öröm, melybe ezúttal más iskolák diákjait is sikerül bevonni. A meghívottak egyike így nyilatkozott élményeiről: "Mi történt pénteken? Már ott is, és azóta is boldog vagyok, de valahogy másként mint eddig, és nem múlik el, bennem van!”
A Streetlight musical életre szóló élményt jelentett minden résztvevőnek, és örök igazságokat ültetett el a gyerekek szívében. És a folytatás? Már elkezdődött:
„A Gen Rosso eljött ide a suliba, és mindenki műhelymunkákban vett részt. Azóta hosszú idő telt el, és még mindenki beszél róla, gondol rá és feleleveníti azokat az eseményeket, amelyek azokban a napokban történtek. Mi is történt valójában? Jött néhány idegen és percek alatt barátainkká váltak. Hogyan csinálják? Mi a titkuk? Egyszerűen az a kisugárzás, az a hitelesség, ami szinte mindig ott van az arcukon, mindenkit meggyőzött. Biztos, hogy mindenki emlékezetében örökre megőrzi ezeket az embereket, akik nem úgy ítéltek, ahogy a szem lát, hanem szeretettel és ezt a szeretetet mindenkivel éreztették.” (egy diák)
„A projektben tolmácsként vettem részt. Az együttes tagjainak életfelfogásában van valami érdekes, vonzó. Hirtelen minden ember szeretné követni őket. Köztük én is. Feltűnt, hogy mindenkit úgy kezeltek az első naptól kezdve, mintha már régen ismernék egymást, mintha rengeteg élmény kapcsolná össze őket. Többen rájöttek, mi az üzenete a Streetlight-nak, elkezdtek gondolkodni, talán még cselekedni is…” (egy önkéntes)
„Az elején kicsit szkeptikusan álltam a dologhoz, mosolyogtam rajta. Azonban, amikor első nap a misén találkozhattunk velük, rögtön megérintett valami új varázs. Az első meghatározó élmény a közös Miatyánk volt. Mindenki a saját nyelvén mondta. Akkor éreztem: mindegy, honnan jövünk, milyen nyelvet beszélünk, mert egyek vagyunk.” (egy közreműködő)
„A Gen Rosso titka szerintem az, hogy nem beszélnek róla, hanem élik Isten szeretetét. Látszik, hogy boldogok, és teljes életet élnek. Jó megbizonyosodni róla, példát látni arra, hogy így is lehet.” (egy diák)
A szeretet egy új dimenzióját ismerhettük meg Miskolcon. Csoda történt az „acélvárosban”, ahogy előtte Vácott és Kecskeméten is. Lehetetlen visszaadni, ami itt történt, mert itt nem szavakról van szó. Tettekről, életekről, konkrét szeretetről. A Gen Rosso-turné utolsó előadásának végén, húsz perces ováció fogadta a főszereplőket. Akik addigra már nem is voltak főszereplők. Maguk közé fogadtak, magunk közé fogadtuk őket.
Fotók: Papp Gábor, Romhányi László