Az evangélium keménysége
„Lehetséges, hogy vannak olyan emberek, akik zaklatások, gyötrelmek és könnyek közepette is a Jó Hírről tesznek tanúságot?”
Ez a szövegrészlet Chiara 1973. december 6-i beszédéből való, mely különleges lelki tapasztalatának a gyümölcse. Ebben az évben súlyosan megbetegedett, és lelkileg is komoly szenvedésen ment keresztül, miközben az evangéliumnak egy új dimenziója tárult fel előtte.
Egy napon Jézus a szívemhez szólt, és fénylő módon világította meg szavait. „Atyám! Te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mk 14,36)
Ő is az Atya mindenhatóságát kérte, hogy a szenvedés keresztje enyhüljön? De hát Jézus nem Isten volt, aki ennek következtében egy volt az Atya akaratával? Nem azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben Jézus áldozatával kapcsolatban, hogy „Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat”? (Zsid 10,7)
Ez igaz, de mindazzal kapcsolatban, ami Jézusra várt, az Isten-Ember akarata a maga teljes erejével mutatkozott meg. Abba a ténybe kapaszkodott bele, hogy az Atyának minden lehetséges, ám végül is az Atya akaratának vetette alá magát.
Ezek a szavak békével töltöttek el, sőt nagy rést nyitottak az evangélium egy részének a megértésében, amelyet még nem eléggé húztunk alá.
Az igazat megvallva az elhagyott Jézus sohasem hiányzott lelki életünkből, de azt gondolom, ahhoz, hogy Isten magához vonzzon, lelkünket – és így tesz mindenkivel, aki elkezdi élni Ideálunkat – először a szeretetre, ígéreteinek megvalósulására, a hegyeket elmozgató hitre, és arra a bizonyosságra irányította, hogy ha kérünk, akkor kapunk, amit folyamatosan megtapasztalunk.
Most viszont észrevettem, hogy az evangéliumban volt valami más. Eszembe jutottak egymás után az ehhez hasonló mondatok, mint: „Megrendült a lelkem…” (Jn 12,27); „Remegni kezdett és gyötrődni. Majd így szólt hozzájuk: Halálos szomorúság fogta el lelkemet.” (vö. Mt 14,33); „Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.” (Mt 5,4); „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok.” (Lk 6,21); „Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta.” (Lk 19,41); „Lázár halálakor Jézus könnyekre fakadt.” (Jn 11,35)
Létezik tehát az evangéliumnak egy nyers vonása, amelyet nekünk keresztényeknek is élnünk kell?
Nem csak olyan otthonok, helységek és települések vannak, mint például Loppiano, ahol az öröm és az evangéliumról tett tanúságtétel ragyog minden ember arcán?
Lehetséges, hogy vannak olyan emberek, akik zaklatások, gyötrelmek és könnyek közepette is a Jó Hírről tesznek tanúságot? Előfordulhatott volna az is egy napon, hogy újból és újból, hosszasan kérünk, de nem kapunk semmit?
Igen, előfordulhatott volna.
Alapjában véve Jézus mindig is ezt mondta: „Aki követni akar, vegye fel keresztjét”(Lk 9,23), a legteljesebb visszautasítás szimbólumát. Jézus mindig is ezt mondta, de még nem eléggé értettük meg.
Most eljött ennek a pillanata. Eljött a pillanat, hogy megértsük azt a legnyilvánvalóbb igazságot, amit Jézus a földre hozott, hogy Országa nem e világból való, és fel kell mennünk, hogy vele együtt élvezzük az örök országot azon fájdalmak következtében, amelyeket itt a földön jól viseltünk el, hogy itt semmi másnak nincs értéke, csak annak, amit az örök életért teszünk, hogy ha egy olyan ragyogó dolog is, mint Isten műve, ha nem Isten, akkor el kell szakadnunk tőle és Istenre kell bíznunk, ha ez az akarata.
Bátorság tehát! Ne csak félig éljük az evangéliumot.
Az evangéliumban rejlő nyersesség, (természetünkhöz képest) ne fékezzen le, hanem lendítsen be abba a bizalomba, hogy Isten nem vonja meg kegyelmét a legtragikusabb pillanatokban sem.
Persze az evangéliumban ilyen módon meglévő fájdalom megmutatkozása szívünket több komolysággal és kevesebb lelkesedéssel tölti el a földi értelemben vett szép, ideálbeli dolgok vonatkozásában is, de nem jelent akadályt abban, hogy megvalósuljon Jézus ígérete: „Az én örömöm teljessége töltse el őket.” (Jn 17,13) Talán ezt a teljességet még nem tapasztaltuk meg. Az evangéliumban végtelen mélység van.
Könnyek, képtelenségek, félelmek közepette is kiáltsuk újra és újra, mindig és minden körülményben, hogy hiszünk a Szeretetben, abban a Szeretetben, amely egyetlen ívben öleli át a földi és az örök életet.
Chiara Lubich
Fordította: Tóth Judit
Forrás: CHIARA LUBICH: Vivere – la Parola che rinnova, Citta nuova kiadó, 2008, 65-72 o.
Fotó: a Hubble űrteleszkóp felvétele (Nasa)