Rómában, ahol egy német paptárssal élek, már több mint egy hónapja szigorú korlátozások léptek életbe a járvány miatt. Az életige megélése ebben a rendkívüli helyzetben is útnak bizonyul Isten és a felebarátok felé.

Jávorka Lajos katolikus pap írása

Azokban a márciusi napokban különösen két részlet foglalkoztatott: „Bújjunk a másik ember bőrébe!”, és „Mit is várunk mi másoktól? – Megértést, befogadást, bátorítást, türelmet…”

Nekem jólesik, ha nekem köszönnek. Igyekszem én is mindenkinek köszönni – de észrevettem, hogy válogatok: a lépcsőházunkban néha úgy teszek, mintha nem vennék észre valakit. Ha velem tesznek így, az nekem nagyon rosszul esik! Most, ha megyek a lépcsőn és lépéseket vagy ajtónyitást hallok, megvárom az illetőt, hogy köszönhessek. Így most két új lakótárssal ismerkedhettem meg.

Nekem jólesik, ha megköszönnek valamit – ez jutott eszembe, amikor boltba mentem. A pénztárosnak ma sikerült elmondanom, hogy szeretek idejönni, mert figyelmesek velünk, és szép rend van. Nem is volt ez olyan nehéz, és mindketten örültünk.

A város minden fontos pontján fegyveres katonák vannak. Nagyon bánt ez a jelenség. – És ha a bőrébe bújnék? Akkor átérezném, amit ő érez, hogy számára se öröm ez, nem ez a fiú erőszakos, hanem az európai helyzet ilyen abszurd. Elhatároztam, hogy nem engedek semmiféle haragnak. Tegnap és ma sikerült mosolyogva és hangosan köszönnöm a katonáknak.

Mindenfelé azt látom, hogy nagyon sokan dohányoznak a fiatal hölgyek közül. Észrevettem, hogy magamban bírálom, el is ítélem őket („Hogy akarnak ezek anyák lenni?!”). Akkor eszembe jutott, nekem mennyire rosszul esik, ha elítélnek. Viszont jól esik, ha imádkoznak értem. Elkezdtem újból a rózsafüzért, és a Szűzanya szeretetet és békét helyezett a szívembe. Arra gondoltam, csak Isten tudja, milyen nehézségek, megoldatlanságok vannak e lányok, asszonyok életében…

Egy erdélyi paptestvér korábban jelezte, hogy szeretne jönni a papi találkozóinkra. Többször is hívtam, de eddig sose nem érkezett meg. Tegnap volt egy találkozónk, előbb jelezte, hogy érdekelné, de végül nem mondott egyértelmű igent. Már azon voltam, hogy egy kicsit megszidom, mint magyar ember a másik magyart – de akkor eszembe jutott, hogy én nagyon nem szeretem, ha engem erőltetnek. Ha nem akarom magamnak, mért akarom neki? Így végül sikerült ezt mondanom: Testvér, jól van így, hátha majd egy másik alkalomra el tudsz jönni!

Minden másnap leviszem a szemetet az utcai nagy tárolókba. Igyekszem gondosan szétválogatni mindent, egy kicsit a nagy tároló környékét is rendbe tenni, így többször adódott már lehetőség egy-egy emberrel elbeszélgetni a szelektív gyűjtésről, a város tisztaságáról, stb. Mikor ma ürítettem a szemetet, a szemem sarkából észrevettem a szomszédos kapu előtt egy férfit egy hatalmas matraccal. A lépcsőházban nyilván tudta húzni lefelé, de most elakadt. A kukákon és a kocsisoron túl látok egy kisteherautót, egyértelmű, hogy oda szeretné vinni a matracot. Odaköszönök, és kérdezem, segíthetek? Igennel válaszol, és rögtön hozzáfűzi: Ugye, te nem vagy olasz? – Nem, magyar vagyok! Én meg román, mondja. És mint jó cimborák már visszük is a matracot. – Egy egészen apró lépés a „Legyenek mindnyájan egy”-ért! Én köszönöm a lehetőséget.

Délelőtt, mikor e sorokat írom, csöngetnek. Aki direkt hozzánk jön, többnyire telefonál előre. Ezért sejtem, a postás szeretne bejönni a házba a postaládákhoz. Milyen rossz, ha senki nem engedi be! Jézus kér bebocsátást. Sietek hát hamar a bőrébe bújni.