Chiara Lubich

Túl keveset gondolunk Mária „passiójára”, a tőrökre, amik átjárták a szívét, arra a rettentő elhagyatottságra, amit a Golgotán érezhetett, amikor Jézus másokra bízta őt…

Mindez talán amiatt van, hogy Mária túl jól tudta lágysággal, fénnyel, csenddel leplezni fájdalmas, kétségbeesett agóniáját. Pedig nincs az ő fájdalmához hasonlatos… Ha egy napon szenvedéseink elérnének egy bizonyos határt, ami ellen minden tiltakozna bennünk, mert „passiónk” gyümölcsét vennék ki a kezünkből, s még inkább a szívünkből, akkor jusson eszünkbe Mária.

Az ő visszafogottságával válhatunk kissé hasonlatossá hozzá, így rajzolódik ki jobban a lelkünkben Mária alakja. A szépséges Máriáé, mindenki édesanyjáé, aki Isten akaratából mindenkitől elszakíttatott, legfőképpen saját fiától.

A Vigasztalan Szűzanya a legtökéletesebb szent.

Szeretném újraélni a gyötrelmeit.

Szeretném, ha úgy tudnék egyedül lenni Istennel, mint ő, abban az értelemben, hogy még ha testvérek között vagyok is, érezzem a késztetést, hogy az életemből bensőséges párbeszédet teremtsek a lelkem és Isten között.

Isten pillanatán kívüli szavakat, gondolatokat, tetteket kell elpusztítanom, hogy azután a nekik fenntartott pillanatba foglalhassam őket. A Vigasztalan Szűzanya a szentség bizonyossága, az Istennel való egység örök forrása, örömtől túlcsorduló edény. Vigasztalan Szűzanya!

Íme az én „Heurékám”! Igen, megtaláltam. Megtaláltam az utat.

Chiara Lubich: Az egység lelkisége. Budapest, Új Város, 2020. 213. o.
Fotó: djedj / pixabay