„Az úr Jesus Kristus az igazi pelikán, ki megeleveniti a mi lelkünket az örök életre.”

(Misztótfalusi eklézsia úrasztali keszkenőjének hímzett felirata, 1650)

Egy pelikán szeli át a sötétségbe forduló eget, a naplemente vörösbe vonja a felhőket. Röptét egyedül teszi meg, nem kíséri senki a közelgő viharon és a tépázó szeleken át.

A pelikántojó egy ősi, közel-keleti legenda szerint éhínség idején saját húsával táplálta fiókáit. Egy másik változat úgy tartja, nem a húsával, hanem saját vérével itatta őket. Érthető, hogy ezt a mítoszt miért vették át az őskeresztények, és azonosították szimbolikusan Krisztust a pelikánnal. A Krisztust, akit édes pelikánmadarunknak is nevezünk a régi énekekben, református testvéreinknél pedig különösen gyakran szerepel ez a fajta szimbolikus ábrázolás a templomok kazettás mennyezetén.

A Krisztus, aki az utolsó vacsorán, mielőtt elárultatott és föláldoztatott, megalapította az Eucharisztiát: saját testét és vérét adta tanítványainak. Minden év Nagycsütörtökén újraéljük és ünnepeljük ezt az alapítást, mely mindannyiunk tápláléka, akik Krisztuséi vagyunk.

A lelki éhínség idején a pelikánmadár megeteti utódait, de már készül a közelgő viharra. A vihar sötétségbe borítja a földet, egy villám sújtja a madarat, alábukik. Körülötte megnyílnak az ég csatornái, és eső áztatja el a vidéket, az eső nyomán pedig kihajt az új termést, és az éhínség megszűnik. A vihar harmadnap hagy csak alább, akkor fölszakadozik a mennyboltozat, a fölragyogó nap fényénél köszönti az újra égbe szálló pelikánmadarat.

Antal Gergely

Forrás: Új Város 2019/2.
Fotó: pixabay