A húsvéti napok mindegyikét lelkiségünkben egy-egy névvel illethetjük: Szeretet a Nagycsütörtök; az elhagyott Jézus a Nagypéntek; Mária a Nagyszombat; a Feltámadott pedig Húsvétvasárnap.

Nagycsütörtök a Szeretet. Ez az a nap, amikor az évek során gyakran megtapasztaltuk az Istennel való különösen bensőséges kapcsolat édességét, valamint a szeretetnek arra a bőségére emlékeztet bennünket, melyet a Menny árasztott a földre.
Szeretet ugyanis az Eucharisztia, melyet ezen a napon kaptunk ajándékba.
Szeretet a papság, mely szeretetszolgálat, és többek között lehetővé teszi, hogy az Eucharisztiához járulhassunk.
Szeretet az egység, mely szeretetünk gyümölcse, amiért Jézus – ahogy ma is –, az Atyához könyörög: “„Hogy mindnyájan egy legyenek, ahogyan én és te” (vö. Jn 17,21).
Szeretet az új parancs, melyet halála előtt Jézus ezen a napon adott nekünk: „Ti is úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,34–35). Olyan parancs ez, ami lehetővé teszi itt a földön, hogy a Szentháromság példája szerint éljünk.

Nagypéntek egyetlen neve: az elhagyott Jézus. Ezekben a napokban egy könyvet írtam Róla, melynek címe: A kiáltás.[1] Neki ajánlottam ezt, mint egy „szerelmes levelet az elhagyott Jézusnak”.
Ebben a könyvben Róla van szó, aki az Istentől kapott egyetlen életünkben egy napon, egy pontosan meghatározott napon, mely mindannyiunk számára más és más, arra hívott, hogy kövessük, és neki ajándékozzuk magunkat.
Érthető – és ott meg is vallom – hogy amit azokon az oldalakon mondani akarok, nem lehet csupán egy téma, még akkor sem, ha belülről fakadó, meleg hangvételű; hanem ének, az öröm, de mindenekelőtt a hála himnusza akar lenni Őhozzá.
Mindent odaadott: azt az életet, amit Mária mellett élt nélkülözésben és engedelmességben. A prédikálás három évét, a kereszten függés három óráját, ahonnan megbocsátott kivégzőinek, megnyitotta a Mennyországot a latornak, és nekünk adta Anyját. (…) Neki pedig megmaradt az istensége. Az Atyával való egysége – az az édes és felfoghatatlan egység, ami Őt, Isten fiát oly hatalmassá tette itt a földön, és annyira királyivá a kereszten –; Isten jelenlétének ez az érzése le kellett, hogy ereszkedjen lelke mélyére, hogy ne érezze azt többé; elszakítva valamiképpen Attól, akiről azt mondta, hogy egy Vele, és így kiált: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46).

Nagyszombat Mária. Mária, aki egyedül van. Egyedül a halott Isten-fiával. A szenvedés áthidalhatatlan szakadéka, a végtelen gyötrelem ez? Igen, de ő ott áll egyenesen és a legnagyszerűbb példává, minden erény monumentumává válik. Remél és hisz. Ha mások meg is feledkeztek Jézusnak azokról a szavairól, melyek élete során halálát, ugyanakkor feltámadását is hirdették, Mária soha nem felejtette el ezeket: megőrizte szívében az összes többivel együtt és elelmélkedett róluk (vö. Lk 2,51). Emiatt nem roskad össze a fájdalomtól: várakozik.

Húsvétvasárnap a feltámadott Jézus győzelme, akit jól ismerünk és újraélünk személyes életünkben, miután átöleljük az elhagyottat, vagy akkor, amikor valóban az ő nevében gyűlünk össze és megtapasztaljuk életének hatásait, Lelkének gyümölcseit.
A Feltámadottnak mindig jelen kell lennie, és élnie bennünk a 2000. évben, amikor is a világ nemcsak olyan emberekre vár, akik valamilyen módon hisznek és szeretik Őt, hanem hiteles tanúságtevőkre, akik mint igazságot tudják elmondani mindenkinek azokat a szavakat, melyeket Magdolna mondott az apostoloknak, miután találkozott Vele a sírnál, melyeket ismerünk ugyan, de mindig újként hatnak.
„Láttuk őt, igen, a lelkünk érzékeivel; felfedeztük őt a fényben, mellyel megvilágosított bennünket; tapintottuk a békében, mellyel elárasztott minket; hallottuk hangját szívünk mélyén; megízleltük semmi mással össze nem téveszthető örömét.”

Kedveseim, ezekben a napokban emlékezzünk erre a fent említett négy szóra: szeretet, elhagyott Jézus, Mária, Feltámadott. S hogy életté váljanak, ahhoz semmi sem jobb, mint az, ha így folytatjuk:

„Ami fáj nekem, az az enyém.”

A testvérekben (azzal, hogy szeretjük őket); a személyes szenvedéseinkben, az elhagyott Jézus átölelésével; a próbatételekben, melyeket magunkban kell legyőznünk, azokban a megpróbáltatásokban, melyekkel a Művünknek – Mária misztikus jelenlétének az Egyházban és a világban – szembe kell néznie; és abban az erőfeszítésben, hogy soha ne hiányozzon magunkban és közöttünk Ő: a Feltámadott.
„Ami fáj nekem, az az enyém!” Minden ebben áll.

[1]     Chiara Lubich:  A kiáltás. Budapest, Új Város, 2001.

Forrás: Collegamento, 2000. április
Fotó: pixabay