A roma kultúra világnapjára készült ünnepi írásomban azt a kérdést járom körbe, hogy mit is jelent a roma identitás egy ország nélküli, de az egész világon jelen lévő népcsoport számára, amely nem egységes tömb, hanem különböző hagyományok, történelmi tradíciók hordozója, s évszázados vándorlása folyamán számtalan kultúrához idomult. Fialovszky Magda írása.

Ma 49 éve ült össze az I. Roma Világkongresszus. Azóta tartjuk április 8-án a roma kultúra világnapját, melyet a cigányság legfontosabb „nemzeti” ünnepeként tart számon. A különböző cigány népcsoportokat képviselő jelenlévők az 1971-es kongresszuson elhatározták, hogy a jövőben folyamatosan együttműködnek, és a nemzetközi közéletben közösen lépnek fel. Döntés született a cigányság nemzeti jelképeiről: elfogadták a zászlót, a himnuszt és az „Opre Roma!” – „Fel, cigányok!” jelmondatot. Az esemény tiszteletére nyilvánította az ENSZ április 8-át a roma kultúra világnapjává.

„Rom som”: lovári cigány nyelven annyit jelent, hogy „ember vagyok”. Ezért is kezdték el az újabb időkben a roma megnevezést használni a cigányságra vonatkozóan. Számomra mindig szívbemarkoló, hogy valakinek bizonyítania kelljen a saját emberségét. Hosszú lenne elmondani, hogy milyen történelmi események és hány emberi sorstragédia húzódik e két rövid szó mögött, hogy „Rom som”. Aki akar, utánajárhat, minden fent van a világhálón…

Abban a megtiszteltetésben volt részem az elmúlt közel 30 év alatt, hogy megismerhettem a hazai cigány értelmiség színe-javát, sokukkal közeli barátságba is kerültem. De jártam az ország számos – még mindig létező – cigánytelepén, iskolákban, ahol szinte csak cigány gyerekek tanulnak. Nagy örömömre és büszkeségemre szolgált, hogy ott lehettem a fiatal cigány egyetemista generáció bölcsőjénél, a roma szakkollégiumok megálmodásánál. Részt veszek a mára már egyedüli cigány folyóirat, a Közös Út – Kethano Drom szerkesztésében, amely nevéhez híven a közös út, a közös jövő építésén fáradozik.

Alább idézeteket hozok a barátaim, igaz emberek gondolataiból, melyek segíthetnek mindannyiunknak, hogy jobban megismerjük az évszázadok óta velünk élő cigány honfitársainkat.

Szepesi József bányászból lett cigány értelmiségi, újságíró és költő Elszórtan, mint a gyom című versében így ír:

Hány ezer éve, hol,
melyik földrész szülte
ezt a furcsa népet,
melyhez tartozol?

Ki volt az ősöd, Kán,
Emír, Sah, Fáraó?
Írmagja hol fogant
e fajnak hajdanán?

Ki fia-borja vagy,
miféle szél hozott?
Felelj, ha tudsz, Cigány,
nevezd meg önmagad!

Nevezd meg önmagad! – hangzik a felszólítás. Hányan vagyunk erre képesek? Hányan tudjuk teljes biztonsággal, kik is voltak az őseink?

„Szent István koronáján a megdőlt kereszt / Tarka népedet szeresd…” – írja Mint a hó című versében egy másik emblematikus cigány költő, Choli Daróczi József – majd így folytatja:

Hogy hozzád hű lehessek,
magadtól el ne űzz,
mert a távolság megszülheti a bűnt.
Minden más szavam csak fikció,
hogyan lássam meg benned mi a jó?

ha szeretsz, szeretlek:
Jézus az enyém –,
arcodarcomról csorog le a fény.
Magam vagyok, s te is,
félőn, remegőn:
bűnben született ember,
fekete, fehér.

Itt állok tisztabarnán,
Mária-Szentanya,
mindannyiunk Asszonya –,
fényességedben keresem magam…”

Lakatos Klára közeli barátom, akinek pedagógusi munkásságát is nyomon követhettem. Romani nyelvet és művészetpedagógiát tanított általános és középiskolában, több klubot is szervezett a cigány gyerekek számára, hogy ne az utcán lógjanak céltalanul. Szív-lélek ember, emellett istenáldotta tehetsége rajzban, festészetben és néha versben is megnyilvánul. Ő így fogalmazza meg identitását:

…két üres hang között
– szünet –
tengerben könnycsepp,
üvöltő szélben porszem,
haldokló fának egyetlen ránca,
fehér falon fekete pont vagyok…

A fentebb idézett versrészlet a róla készített portréfilmem mottója is volt, mert benne foglaltatik az egész sorsa: „Fény és árnyék… fehér falon fekete pont vagyok…” Filmes önvallomását a következő sorokkal zárta: „Én azt mondtam egyszer dühömben, hogy ebből az országból elmegyek. De mielőtt elmegyek, hazamegyek Szabolcsba, fogok egy földdarabot, és viszem magammal.” 

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság rendezvényein rendszeresen felidézzük Kovács József mohácsi születésű, 2017-ben elhunyt cigány költő Sírás című versét, aki talán nem véletlenül fűzte nevéhez a Hontalan jelzőt.

Lakni valahol istállóban
mint Jézus
meglelni a jászolnyi hazát
mert nélküle hiába dolgozom
hiába írok verset a szocializmusról
nélküle árva lehetek csak
és nomád

higgyétek el
a sírás
minden emberi nyelven érthető

De ő írta a következő sorokat is: „Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van, az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságé. Egyikről sem óhajtok lemondani.” A kettős aranypánt azóta szállóigévé vált a hazai cigányság számára. Hogy ez pontosan mit jelent, jelenthet a hétköznapokban? Biztosan nem az asszimilációt, sokkal inkább a kölcsönös megbecsülést, egymás gazdagítását… Ha ez nem így van, akkor mindkét oldalon el kellene gondolkodni, s talán jobban meg kellene becsülni azokat az embereket, akik a közös útért tesznek.

Sokan vannak azok is, akik a két világ ütközőpontjában élnek. Ha érvényesülni akarnak és mondjuk világosabb a bőrszínük, inkább eltagadják a cigányságukat. Erről ír egy másik cigány költő barátom, Glonczi Ernő, Köztes lét című versében

… Eltávolodtam tőletek,
de sosem pártoltam el.
Csak a köztes lét mezsgyéjére
feszültem
világok közé.

Minden szakadás engem szaggat meg,
minden nyomorban én éhezem,
minden lopással én leszek szegényebb,
és minden bilincsben én nyújtom kezem.

Világok mezsgyéjén élek…
de milyen nagy itt a tömeg:
„Fele magyar, fele tót”
munkás-paraszt
magyar-zsidó
székely-sváb
csángó magyar és román…
mindnyájan itt állnak most velem
az esőben s a szélben,
míg leázik rólunk minden
ránkszáradt köpet
önmegvetés, szégyen.

 Sokaktól nem egyszer hallom a távolságtartó mondatot: Maguk tehetnek róla! Minek annyi éhes száj, ha nem tudják eltartani?!
Volt idő, még az átkos idején is, amikor a cigányok is dolgoztak, voltak megbecsült mesterségeik, a fekete vonatok hozták-vitték a munkásokat, termeltek a gyárak. Az újkapitalizmus kihúzta az ő lábuk alól is a talajt, a politika pedig szavazógéppé tette őket könyöradományokért. Már két generáció él ebben a helyzetben, miért gondoljuk, hogy tapsolunk egyet és minden megváltozik? Idézem most a már elhunyt szabolcsi származású Farkas Oszkár, Árnyképek versének sorait:

Mindig maradék kenyérből,
sohasem biztosból, – reményből,
mindig igaznak, jónak,
örökös alattvalónak,
mának, mert nincsen holnap…
Emlékszel még?
Felsír szemedben a gyerek?
Az álomnak kenyér íze van…

A mának élnek, mert nem látják a holnapot. Amikor az álomnak kenyér íze van, az is mindent elmond. Sokan vetik a cigányok szemére, hogy nem tudnak jól gazdálkodni a pénzzel. Igen, lehet, hogy a pillanatnyi élményt keresik. Erre ösztönzi őket is a környező jóléti világ „látványpéksége”. Legyünk őszinték legalább magunkhoz, mi és a fiataljaink mennyit „plázázunk” és veszünk teljesen felesleges dolgokat? Istennek hála létezik egy felnövekvő, magasan képzett és tehetséges fiatal cigány értelmiségi réteg… De idő kell… Sajnos ők is a mindennapi megélhetés kényszerében küzdenek. Csak azt remélem, hogy nem felejtik el, honnan jöttek és tehetségüket is ennek érdekében kamatoztatják majd. Azzal a küldetéstudattal, amit Rostás–Farkas György megfogalmaz, Adj Uram című versében:

Vállamon népem keresztje
méltón viselem mindörökre
adj Uram lelkembe bölcsességet
hogy földi életemben szolgáljam
népemet

Adj Uram tetteimhez bátorságot
kitartást elszántságomhoz
maradjak tántoríthatatlan
hű gyermeke Népemnek.

 

Fotó: unplash, fotex és Rostás-Farkas György albumából