Példa nélkül álló kihívásnak vagyunk részesei világszerte a koronavírus járvány miatt. Korlátozza a mozgás szabadságát, óriási terheket ró az egészségügyi rendszerekre és hatalmas gazdasági károkat okoz. Európai polgárként erős a hiányérzetem abban a tekintetben, hogy mi, mint európai közösség, megteszünk-e, megtettünk-e mindent közösségünkért.

Berndt Mihály írása

Bár egyre több olyan nyilatkozat, felhívás születik, amely határozott összefogásra buzdít, mint például a német-olasz közös petíció, összességében mégis azt érzem, nem tettünk még eleget magunkért és mindnyájunkért, legalábbis eddig nem.

Ennek kapcsán jutott eszembe saját szakterületem tapasztalata, a környezeti zaj elleni védelmet érintő európai politika. Szándékosan nem az Európai Unió elnevezést használtam, mivel szeretném aláhúzni a „közösség” fogalmát. Ez a közösség évtizedekig úgy tekintett a környezeti zajra, hogy az minden tagállam saját gondja-baja, hiszen helyben marad. A budapesti utcán keletkező zaj sohasem fogja zavarni a római polgár mindennapjait. Vagyis: nem igazán érdekel bennünket, mivel küzd a másik, oldja meg maga, hiszen engem közvetlenül nem érint az ő problémája… Csupán a „zajos” termékekre (gépjárművekre, repülőgépekre, építőipari berendezésekre stb.) voltak és vannak jelenleg is egyezményes előírások a közösségen belül, mégpedig abból a megfontolásból, hogy ezek az áruk szabad mozgása miatt ugyanúgy érintik is az európai polgárokat.

A 90-es években kiderült, hogy hiába voltak előírások a termékekre, hiába csökkentettük azok kibocsátását, a környezeti zaj egyre nőtt a tagállamokban. Felülvizsgálták ezt a megközelítést, és kritikusan megállapították, hogy talán az ügy nem eléggé „közösségi” kezelési módjának is köszönhető, hogy Európa „elzajosodott”.

Ennek az újragondolásnak az eredménye lett az a szabályozás, amely előírja, hogy egységes módszer szerint fel kell térképezni Európa nagyvárosait, és azok zajterhelését olyan térinformatikai rendszerben bemutatni, amely mindenki, a laikus számára is elérhető, érthető, értékelhető. Ebből születtek a színes zajtérképek. A magyarországi nagyvárosok zajtérképei ide kattintva érhetők el.

Ezután minden tagállam a saját maga szabta követelmény szerint értékeli a helyzetét (érthető, hiszen például más egy dél-olasz, és más egy skandináv kultúra – már ami a környezeti akusztikai állapotot illeti), és helyi szinten (önkormányzatok), a nyilvánosság bevonásával közösen dönt, mit kezd a helyzettel. Nincsenek kötelező követelmények. Az adott település/terület jelöli ki a kezelés módját, formáját és ütemezését. Ezt a folyamatot ötévente meg kell ismételni, és az eredményekről, intézkedésekről a Bizottságot tájékoztatni kell. A jogszabályi követelmény csupán annyi, hogy ezt a folyamatot újra és újra végig kell vinni. Hát nagyjából így néz ki az európai zajos szabályozás.

Hogy miért jutott ez eszembe most? Ma a halált okozó környezetkárosítások sorában a zaj a második helyet foglalja el Európában. Robert Koch, a bakteriológia atyja, már jó 100 évvel ezelőtt kijelentette: „Eljön az idő, amikor úgy kell küzdenünk a környezeti zajjal, mint most a kolera vagy a pestis ellen!” Amikor jópár éve egy nap ezt idéztem baráti körben, egy járványügyi szakértő orvos megjegyezte: „Az emberiség mindig csak úgy tudott megálljt parancsolni a járványoknak, ha mindenki megtette a maga részét. Nem csak az orvosok feladata volt, hanem a katonáké, politikusoké, tanítóké, egyházaké, de minden egyes polgáré is.” Nekünk, szakembereknek, akkor ez új fénybe hozta a környezeti zaj elleni védelem kérdéskörét. Most azonban más oldalról is eszembe jutott ez a gondolat: Itt a járvány. Megtette-e mindenki a maga részét? Igyekeznek-e a kormányok, az egészségügyi rendszer, a honvédség, a pedagógusok, de az egyszerű polgárok is, mi mindannyian „stayathome”, „maradjotthon”?

És nemzeteink közösségi szintjén, európai családként, melybe mind tartozunk, megtettük-e azt a tőlünk telhetőt, ami ebből a küldetésből fakad? Gondolkozunk-e ebben a családban, amikor a járvány ellen küzdünk? Hiszen tudjuk: egységben az erő! Mindnyájunknak az lenne az elemi érdekünk, egyben felelősségünk és küldetésünk, hogy – mikor nem, ha nem egy ilyen bajban – összefogjunk.

Hiszen gazdasági érdekből össze tudtunk fogni: eltöröltük a határokat, a vámokat, szabadon vállalhatunk munkát, jogrendszert harmonizáltunk… De nemcsak gazdasági közösség vagyunk, ugye? Amikor életekről van szó, nem lenne még nagyobb szükség az összefogásra?

A mostani helyzetben nincs helye számító érdekeknek, egymásra mutogatásnak, a „bezzeg a másik”-nak. Az összefogás csakis bizalmi alapon épülhet(ne) ki. A bizalom pedig akkor bontakozik ki, ha valaki elsőként „bevállalja”. Itt az idő, hogy ebben versenyezzünk. Megvan-e a bizalom, az egymásért való kiállás, fontos-e a másik annyira számomra, mint én magamnak? Tudunk-e az „aranyszabály” szerint együtt élni? Ezek napjaink „vizsgakérdései”, a felelet már rajtunk múlik.

Fotó: pixabay