Prokopp Katalin fokolarina, az Új Város korábbi főszerkesztője 2018 áprilisa óta Indiában él, egy hindu többségű országban. Rövid budapesti tartózkodása idején első indiai benyomásairól, keresztény kisebbségi létről, multikulturalizmusról kérdeztük.

Csíkné Sisák Zita

Milyen várakozásokkal érkeztél Indiába és mik voltak az első benyomásaid?

Prokopp Katalin egyik tanítványával

Nagyon lelkesen és kíváncsian mentem, de persze volt bennem félelem is, hogy bírni fogom-e. Sok előzetes elgondolásom hamar sztereotípiának bizonyult, annál is inkább, mert én nem az ismertebb, északi részen élek. Ami innen Magyarországról egy homogén Indiának látszik, az valójában sok kisebb-nagyobb népcsoport, megannyi kultúrával. Én a kevésbé ismert Dél-Indiába kerültem, Karnataka fővárosába. A tízmilliós Bangalore egy fennsíkon, 920 méter magasan fekszik, a szubkon­tinens belsejében. Nagyon jó klímája van, nyoma sincs a várt fülledt kánikulának. A város gyönyörű, teli parkokkal, Garden city of India a másik neve. A helyiek panaszkod­nak, már nem olyan zöld, mint pár évtizede, de szerintem nagyon szép most is.

Mielőtt kimentem, újra elolvastam a Bengáli tűz¹ nagy ré­szét, és megdöbbentő, hogy majd száz év után is mennyire ugyanazt találtam: bár hivatalosan eltörölték a kasztokat, de a gyakorlatban léteznek. S ennek nyilván van egy társa­dalomszervező funkciója, mindenkinek megvan a feladata a rendszerben, amely nemigen átjárható. Vannak nők, akik minden reggel kissöprűvel söprik az utcát (egy tízmilliós nagyvárosról beszélünk!). A házasságokat nagyrészt a szülők szerződése alapján kötik, és a fiatalok ezt többnyire elfogadják. Minden irodában van egy boy, akinek az a dol­ga, hogy kiszolgálja a többieket. Reggel hozza a virágokat a saját kertjéből, figyeli, hogy kérsz-e kávét, háromszor is megkérdezi. Az elején kellemetlen volt, hogy kiszolgáltas­sam magam, de rájöttem, hogy neki ez a munkája, és már nem megyek ki fénymásolni, hagyom, hogy megcsinálja.

Mi okozott leginkább nehézséget a mindennapokban?

Először is az ételek: itt minden nagyon csípős. Olyannyira, hogy sok észak-indiai se bírja a déli kajákat, ebben is meg­van a régiók szerinti különbség. Egyik nap bementem a McDonaldsba, és vettem egy szendvicset, de az olyan csilis volt, indiaibb az indiainál. Kezdek azért hozzászokni: az elején öt zsebkendő volt egy étkezés, most már csak kettő.

Aztán ott van a közlekedés ebben a hömpölygő nagyvá­rosban. Kezdetben nagyon féltem még az utcára is kilépni. Új volt, hogy baloldali a forgalom, és hogy minden egy­szerre van az utcán: autó, riksó, motor, ember, meg néha a tehén. Úgy győztem le a félelmet, hogy igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy mitől kell félnem, hanem felszítani magamban a kíváncsiságomat és ennek a népnek a szere­tetét. És ez tényleg segített. Azt is megtanultam, hogy nem a saját logikámat kell követnem. Ha át akarok menni egy úton, nem kell megvárni, hogy megálljanak, hanem tudom, hogy az az autós, aki tök gyorsan jön, úgy számol, hogy én is megállás nélkül megyek tovább. Nekik ez a logikájuk.

Milyen ez a nép, akikkel nap mint nap találkozol az utcán? Valóban nagy ott a szegénység?

Szembeötlőek a különbségek: egymást érik a milliomosok villái, a barakkok és a szeméttelep. Ami egyforma, hogy mindenki vallásos: a boltok közé beékelődik egy-egy csili-vili (hindu, keresztény, muszlim vagy egyéb) temp­lomocska. A mélyszegénységben élők éhbérért végzik a legalacsonyabb munkákat. Ingyenes a közoktatás, a szegények gyerekei is járnak iskolába, ahol a különbsé­geket kicsit elfedi az egyenruha. Ritkán látni rongyosan öltözött embert, a legszegényebbek is tudnak méltósággal élni. Vannak az utcán vasaló emberek szenes vasalóval, hozzájuk viszik a ruháikat. A szolidaritás is jellemző: a sok koldusnak a tehetősebbek rendszeresen adnak alamizsnát. Ha valaki kiül a templom elé, biztos, hogy lesz ebédje. Sok szociális mű segíti a szegényeket, több szerzetesrend tart fenn iskolákat, a hindu Shanti Ashram (testvériség) szer­vezet, akikkel mi is gyakran együttműködünk, rendszeres segítséget nyújt.

Indiában 80% a hinduk aránya. Milyennek látod a hindu vallást a személyes tapasztalataid nyomán?

Mivel hinduk a munkatársaim, közelről látom a szokásaikat. Minden nap, amikor bejönnek dolgozni, azzal kezdik, hogy imádkoznak a kis istenképeik előtt. Az ima természetes része az életüknek. Az ételt is megáldják. Aztán rengeteg virágot használnak: füzéreket tesznek a képekre, nők a hajukba, ünnepekkor mintákat raknak ki virágból a bejárat­hoz. Gyertya meg mécses is jut mindenhova. Filozófiájuk alapja, hogy az isteni mindenkiben és mindenben jelen van. Így például a kollégám az otthonról hozott kis ebédjéből kirak a párkányra a madaraknak és a mókusoknak, nem is keveset. Időnként ezek az állatok ott sétálnak az íróaszta­lom mellett, de nem szólhatok egy szót sem, mert ez vallási kérdés. A leggyakorlóbb hinduk vegetáriánusok, gyakran mezítláb és (a nők) száriban járnak. De a mi városunk sok szempontból modern, itt sokan nem követik ennyire szigo­rúan a szokásokat. A többi vallás hívei örömére (kizárólag) a mi államunkban legálisan lehet még marhahúst is venni. Egy helyi barátom azt mondja, hogy szokásaik nem annyira a többségi vallást, inkább az indiai kultúrát tükrözik. Való igaz, hogy a vallási kifejezésmódok a keresztényeknél is ugyanazok. Ha belépsz egy teljesen modern család ottho­nába, akkor az első, ami fogad, az egy hatalmas Mária-szo­bor villódzó égősorral. És minden lakásban van oltár.

Milyen ott a keresztények helyzete, akik csak a lakos­ság 2%-át teszik ki?

Indiában az emberek nagy része gyakorolja a vallását. Nemcsak a keresztények, hanem a muzulmánok és a hinduk is. És a hindu kimondottan toleráns vallás. Valóban kicsi a keresztények aránya, de így is többszázezer csak a katolikus. Sok protestáns és szabadegyházi felekezet is van. Meglepő, de tele van a város protestáns Szent Antal templomokkal. Ez is egy indiai hatás. Vannak egyházak és katolikus rítusok is, amik Szent Tamástól eredeztetik magukat, és ezekben továbbélnek az ősi szertartások. De ők főleg Keralában vannak nagy létszámban. Hétköznap a közeli templomba járok reggel 7-re az angol nyelvű misére (egymás után vannak misék az 5-6 fő helyi nyelven), és a templom teli van fiatalokkal, felnőttekkel, gyerekekkel, akik munka előtt elmennek misére. Vasárnap olyan sokan van­nak a miséken, hogy nem is férünk, ezért kívül is vannak padok és hangosítás. Nagyon élő a plébániai élet is. Sok plébánia megszervezi az ún. keresztény kisközösségeket: aki bekerül a plébániára, az be van osztva egy csoportba, ez a csoport aztán rendszeresen találkozik. Hiába tartozik többezer ember egy plébániához, nincs olyan, akiről ne tudnának, hogy mi van vele. Mindig énekes mise van, az ének, a tánc nagyon fontos számukra. A találkozóinkon is sokszor vannak mozdulatokkal kísért énekek: a felnőttek is iszonyúan élvezik, ha táncolva énekelünk.

Fontosak számukra a nagy ünnepek: szeptemberben volt a Kisboldogasszony kilencede. Napokon át tömegek jöttek a Máriának szentelt templomba, távoli városokból is, keresztények és muzulmánok, akik szintén nagyon tisztelik Máriát. Egyik nap leültem a templomon kívül, és csak néztem az embereket, ahogy sorba jöttek a barackszínű szárikban. Ilyenkor kegyelmeket kérnek a Szűzanyától, de hozzátartozik az ünnephez az alamizsnaosztás is.

És milyen az az élet, amiért te tulajdonképpen Indiába mentél, a Fokoláre közösség missziós élete?

Indiába nem könnyű vízumot szerezni, ezért is volt jó, hogy nekem rögtön volt munkám, így munkavállalói vízummal mehettem. Az ottani fokolárból többeknek azért kellett elhagynia az országot, mert nem hosszabbították meg a vízumukat. A mi fokolárunkban négyen vagyunk: két fiatal (egy brazil meg egy maláj) fokolarina két éve van ott, és egy olasz, aki India másik részéről jött át néhány hónap­pal előttem. A város közössége mintegy húsz éve létezik, középosztálybeli keresztény értelmiségi családok alkotják. De ezenkívül az egész déli terület hozzánk tartozik. Egyik első élményem: Áprilisban érkeztem és május elején volt Keralában a Máriapoli. Beültünk az autóba a nyolcórás útra, és én csak fokozatosan értettem meg, hogy hová is tartunk. Ebben az államban minden évben máshol tartják a Máriapolit és mindig új embereknek. Ki szervezi ezeket? Néhány éve egy fiatal kármelita pap olvasott a Vatikán oldalán egy fiatal lányról, akit boldoggá avattak, neki ez na­gyon megtetszett, és alapított egy Chiara Luce-ról elneve­zett egyesületet. Bevont fiatalokat, elkezdtek találkozókat szervezni, szociális tevékenységeket végezni, és csak két év után jött rá, hogy Chiara Luce a Fokoláre lelkiségből me­rített. S akkor felhívta a bangalorei fokolárt, hogy lehetne-e együttműködni, s ő kezdte szervezni a Máriapolikat. Most is ott a szemünk előtt bontakozott ki egy új közösség ezen a találkozón, és akik ott voltak, a saját városaikban életige csoportokat indítottak el azóta. Első nap reggel megszólí­tott egy szerzetesnő, aki életében először jött Máriapolira, hogy meséljek a fokolárról. Akkor én angolul még nehezen kommunikáltam, de valahogy elkezdtem. Sokszor nem vagyunk topon a nyelv(ek) tekintetében. Nem beszélve ar­ról, hogy a résztvevők fele nem is beszélt angolul. Vittünk valakit, aki a malajálamra fordított, de nekünk általában nem fordítottak. A helyismeretem és így inkulturálódásom igen csekély volt: kaptam néhány ruhát, fejemre kendőt, kb. ennyi. Döbbenetes volt nekem megtapasztalni, hogy korlátaink ellenére kölcsönös szeretetünk által Jézus lehet jelen, és Ő rajtam, rajtunk keresztül működhet. A magá­val ragadó légkörnek hála a harmadik napra az említett szerzetesnő kitalálta, hogy csináljunk egy mini Máriapolit náluk, 500 km-re onnan. Szeptemberre összehívtak hát Wayanadba kétszáz embert, mi elmentünk egy kocsival és tartottunk két egynapos találkozót, megint teljesen új embereknek. Ázsiában most nagy szükség van arra, amit az Ideál tud adni, mert sok a hagyományos forma, a szo­káscselekvés, melyek már nem mindenkinek megtartó erő. Talán ezért is van, hogy Kerala, Tamil Nadu és Karnataka államokban sok városi és falusi családot és egyházi embert is megérintenek a kiscsoportok, a megosztások, amikből megérzik, hogy ez egy élet.

Úgy tűnik nekem, hogy minden nehézséggel együtt is jól érzed magad Indiában. Milyen érzésekkel, tervekkel térsz most vissza?

Boldogan megyek, úgy érzem, otthonról haza utazom, és annak is örülök, hogy Isten használni tud ott engem. Egyéni terveknél jobb szeretem közösen megálmodni a jövőt, a teendőket. Az biztos, hogy igyekszem majd egyre komolyabban megismerni Indiát és az indiaiakat, ezért hamarosan a hindi nyelvbe is belekezdek..

Fotók: Prokopp Katalin

¹ G. Hajnóczy Rózsa: Bengáli tűz. (Germanus Gyula, a világhírű keletkutató feleségével, Hajnóczy Rózsával a híres költő, Rabindranáth Tagore meghívására kerültek Indiába. A kötet, mely a szórakoztató irodalom és az ismeretterjesztő útleírás szerencsés ötvözete az 1929–31-ig ott töltött évekről szól.)