Pár hónapja egy általános, nagy fáradtság van rajtam. Amikor észrevettem, hogy a főnököm két egymást követő hétfőre szabadnapot adott nekem, bár csak egyet kértem, nagyon megörültem, és alig vártam, hogy végre kialudjam magam, és az igencsak elmaradt otthoni dolgaimmal haladjak kicsit előre. Vasárnap este derült ki, hogy anyukám nem tud lábra állni. Hetek óta panaszkodik, de a javaslataimat nem fogadta meg, és nem volt hajlandó elmenni ahhoz az orvoshoz, akire én gondoltam, csak a helyi SZTK-ba ment el, azt is a tudtom nélkül. Azon az estén nagyon mérges lettem, látszott, hogy nemcsak a térdfájdalmat kellene orvosolni, hanem először is valahogy leküzdeni a „nem akarok orvoshoz menni” akadályát. Egyik barátnőm korábbi tapasztalatának egy mondata jutott eszembe: „mások szükségét az enyém elé helyezni”. Így, bár este nyolc óra volt, telefonálgatni kezd­tem. Hasznos orvosi tanácsot kaptam, és másnap reggelre sikerült megbeszél­nem, hogy fogadnak minket. Az orvosi viziten bennem volt a veszítés feszült­sége. Akármennyire is igyekeztem élni a jelen pillanatot, mindig bosszantott az elrontott napom gondolata, de megint az életige segített. Indulás előtt elolvastam, és a kellő pillanatban eszembe jutott a kommentárból: „Ez azt jelenti, hogy éljük meg teljességgel az életet, ahogy Ő tette, akkor is, amikor a kereszt árnyékolja be utunkat.”

Megértettem, hogy akkor is, ha bosszús vagyok, neheztelek a helyzet miatt, lehetek szabad! Az érzéseimet, emberi gyengeségemet felajánlhatom Jézusnak! Arra gondoltam, hálát kell adnom Isten gondviselő szeretetéért, hogy el tudtam anyukámat kísérni, és a váratlan szabadnap miatt a következő hétfőn is el tudom kísérni a kontrollra, újabb injekcióra.

O. É.

Fotó: © Depositphotos.com/ (Angel Nieto)

2018/2. március-április

Rovat: igenlét