A szerző, két gyermekével. A Hományi család albumából

Hományi Veronika

 

A másik iránti nyitottság, elfogadás, és saját érzéseink nyílt közlése teremtik meg az együttműködés lehetőségét.

 

A múlt évben elvégeztem egy mediátor képzést a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, hogy az együttműködő kommunikációt (és ezzel együtt a szemléletmódot) elsajátítsam, és a tanári munkám során alkalmazni tudjam. Ezen az úton hajdan Tomka Ferenc atya indított el, aki a rogersi filozófiáról* és a visszatükröző beszél­getésről úgy mesélt, hogy lelkesedése rám is átragadt. A mediációt azért tartom fontosnak, mert az iskolában sokszor a tettekre büntetés a válasz, de szerintem ez általában nem megoldás. Hiszek abban, hogy ha egy diák (de bárki más is az iskolán kívül) egy hibázása után lehetősé­get kap a javításra, az sokkal nevelőbb jellegű, mert bár a tettének vannak következményei, a jóvátétellel mégis lehetőséget kap kibékülni a környezetével és önmagával. Így tud lelkileg épülni a történtekből. Ezért akartam a reszto­ratív – helyreállító, jóvátételi – technikákat is elsajátítani.

Miközben a képzésen ültem és az előadásokat hallgattam, olyan volt, mintha valaki a Fokoláre lelkiség pontjairól mesélt volna nekem. A keresztényi szeretetben ezek a kommuniká­ciós elvek evidensnek tűnnek, sokkal könnyebb rájuk hangolódni, hiszen Jézus is így csinálta. Ám nem árt ezeket tudatosan gyakorolni, és ezt úgy gondolom, minden élethelyzetben megtehetjük. Persze fontos, hogy ne essünk át a ló túloldalára. Amikor például az egyik tanuló – többszöri kérésem ellenére is – a társa helyett válaszolt egy kérdésre, akkor elérkezett a pillanat, hogy azt mondjam, még egy ilyen, és adok egy egyest. Ugyanígy otthon is: az ember tűpontosan átlátja saját gyermekei játszmázásait, amikre szintén nem lehet folyton elfogadással reagálni. Nem is ez a cél. Amikor viszont nem a szokásos Tanári áriákkal (utalás Laczkfi János: Tanári ária című versére – a szerk.) vagy éppen a szülőiekkel reagálunk, akkor a hatás sokszor meglepően más.

Otthon például többször volt konfliktus az egyik fiam és a férjem között. Amíg kértük vagy fegyelmeztük, hogy „ne csináld, ne így vagy úgy!”, addig csak a kamaszos ellenállással és nemtörődömséggel találkoztunk. Aztán egyik nap odamentem hozzá, és ezt mondtam: „Szerintem apa szomorú lesz, ha megint ezt fogja tapasztalni.” A fiunk pedig, aki addig rendetlenkedett és konfliktusba került az apjával, megemberelte magát. Nem akarta megbántani az édesapját addig sem, de ahogy az érzelmek szintjén, konkrétan megfogalmaz­tam a szituációt, könnyebben bele tudta kép-zelni magát az ő helyzetébe, ez a megfogalmazás  segítette a nézőpontváltásban anélkül, hogy kritizálva érezte volna magát vagy a tettét. Így szabadabban tudott dönteni.

AZ EGYÜTTMŰKÖDŐ KOMMUNIKÁCIÓ egy olyan kommunikációs módszer, melynek alapja a folyamatban részt vevő „másik” iránti nyitottság, együttérzés, elfogadás. Ezt segíti, hogy tisztázó kérdésekkel, a meghallgatott információ visszajelzésével, úgynevezett visszatükrözésével folyamatosan monitorozzuk, hogy valójában megértettük-e, mire gondolt a másik. Ez rugalmasságot igényel, mert feltételezi annak elfogadását, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, látja úgy a világot, ahogyan mi. Hozzá tartozik ugyanakkor a befogadó oldaláról az ő saját érzései­nek, gondolatainak tiszta és nyílt közlése is, gyakran „én-üzenetek” formájában. Ez utóbbiaknál fontos, hogy a másik bírálása, hibáztatá­sa nélkül, a saját érzéseinkre és a konkrét (vagyis nem általánosított) tényekre koncentrálva fogalmazzuk meg kijelentéseinket. Például: „Sosem lehet rád számítani!” helyett „Rosszul esett, hogy ma nekem kellett levinnem a szemetet, mert sok más dolgom volt, és örültem volna, ha ezzel nem nekem kell foglalkoznom”. Ezek teremtik meg a lehetőséget a másik minél alaposabb megér­tésére, a zajos, elharapódzó veszekedések elkerülésére, gyakran pedig egy közös álláspont kialakítására.

Ugyanezt tartom fontosnak az iskolában. Ha hibázik a tanuló, nem szidom le, hogy ilyen alapvető hibát hogyan követhetett el. Helyette azt közvetítem, hogy a hibák ráirányítják a figyelmünket arra a bizonytalanságra, amire fokozottan ügyelnünk kell. Ráadásul ha elkö-vetjük őket, jobban megjegyezzük, hogyan is kell jól csinálni. Így sikerül elkerülni a tanuló megszégyenülését és az önképének a sérülését. Az osztályaimban nem tartok „kiselőadást”, inkább a saját érzéseimről beszélek „én-üzene­tek” formájában. És ez működik.

Volt egy fiú, aki puskázott az egyik órámon, de lebukott. Óra után elmondtam, hogy szomorú vagyok a tette miatt, ő pedig azt, hogy szégyen­kezik. Megegyeztünk arról, hogyan tudná ezt a hibát kijavítani. Szorgalmi feladatot vállalt a következő órára és bemutatta a táblánál. Megállapodtunk a dolgozat újraírásában is. Végeredményként örömmel láttam, hogy büszke magára, a köztünk levő rossz érzések megszűn­tek, ráadásul még a matematikát is megtanulta.

Egy másik diák ezt így fogalmazta meg: „A tanárnő nagyon erőszakos! Addig piszkál, amíg meg nem tanulom.” Ez sok energia, de működik, mert egy diák – de ez mindenki másra ugyanúgy igaz – megértésre, elfogadásra vágyik; arra, hogy fontosnak élhesse meg magát. Ehhez viszont az kell, hogy ne csak egy bizonyos helyzetben ismerjem meg, hanem úgy, ahogy a mindennapokban van. Ha csak az órámon látom, furcsállhatnám a viselkedését, de ha más helyze­tekben is találkozom vele (amilyen a gólyatábor vagy egy osztálykorcsolyázás), akkor jobban megértem, és el is fogadom. Innentől kezdve pedig nem emlékszem már, mi az az eredetileg megrökönyítő, amit tett. Mindig kérem a Jóis­tent, hogy az ilyen informálisabb találkozásokon elhangzókra emlékezzek és később rá tudjak kérdezni, mert ez rengeteget számít a kapcsolatban. Ha velem jó viszonyba kerül, akkor a matematikával is élhetőbb lesz a kapcsolata. Ezért tartom fontosnak, hogy szerethető tanár legyek, mert így olyan értékeket adhatok át, amiket otthon valamiért nem mondtak el nekik.

Ilyen például az, hogy éljenek benne a jelen pillanatban. Nem jó, ha arra várnak, hogy kicsengessenek, hogy vége legyen a napnak, vagy eljöjjön a nyári szünet. Legyenek ott! Ebbe igyekszem belevarázsolni őket.

* A rogersi fiozófia alappillérei a másik ember feltétel nél­küli elfogadása, a felé tanúsított empátia és a hitelesség a saját érzések, gondolatok kifejezésében, a megnyilvánuló cselekedetekben.

 

Rovat: körbejáró

2018/2. március-április