Hegedűs Endre és Katalin zongoraművészekkel beszélgettünk, akik a pódiumon és a családi otthonban is egy kottából játszanak.

Hogyan született meg Önökben a zene iránti hivatás?

Endre: Nekem soha nem volt kétségem afelől, hogy az én hivatásom a zene. Drága szüleim mindketten nagyon jó zongoristák voltak, a családi örökségünk, egy nagy fekete zongo­ra, ott állt a szoba közepén. Már másfél éves koromban elkezdtem leütni a billentyűket, és ötéves koromra én lettem Hódmezővásárhely híressége, mert rengeteg mindent le tudtam zongorázni, a magam egyszerű módján. 13 éves koromban odaálltam a szüleim elé, és mondtam, hogy konzervatóriumba szeretnék járni. Aztán a diplomám megszerzése utána Katica bemutatott az ő zongoratanárnőjének, aki szintén a Zeneakadémián tanított, csak a zongora melléktanszakon. Ő mindent tudott a zongoráról, még 15 évig jártam hozzá. Nem túlzás azt állítani, hogy egy második édesanyánk volt.

Katalin: Nálunk is volt otthon egy zongora, bár nem emlékszem, hogy sokat játszottam volna rajta, mert én rengeteget voltam kint az utcán. Azt szoktam mondani, hogy tipikus utcagyerek voltam: bújócskáztunk, ittunk a patakból, szaladgáltunk a réteken, fociztunk a fiúkkal… rengeteget játszottam. Szép hangom volt, szerettem énekelni, és így figyelt fel rám egy zenetanár, aki mondta a szüleimnek, hogy érdemes lenne taníttatni engem. De az igazi „zenei megtérésem” az egyik zeneiskolai zongo­raóra után történt. Nem tudom, mit játszottam, csak arra emlékszem, hogy sírva mentem haza, otthon édesapám nyakába borultam, és azt mondtam neki, hogy nem lehetek más, csak zenész. Érdekes, hogy ezt a radikális, szinte misztikus élményt, amit sokan a hitben élnek át, én a zenével kapcsolatban tapasztaltam meg.

Hegedűs Endre Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész. Diplomáját 1980-ban szerezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. 1999-től 12 éven át tanított zongorát és kamarazenét a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében. Tíz rangos nemzetközi zongoraverseny díjazottja; eddig több mint 3200 alkalommal lépett a közönség elé. Munkájáért számos díjat, kitüntetést kapott. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Hegedűs Katalin, szintén a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végzett, ahol zongora tanszak mellett középiskolai énektanár és karvezető szakon is diplomát szerzett. Számos alkalommal lépnek fel együtt négykezes és kétzongorás művek előadásával. 39 éve házasok, három gyermekük van.

Ha jól tudom, a hit is fontos az életükben. Amikor beléptem, észrevettem Ferenc pápa fényképét a falon. Mit jelent ez Önöknek?

Endre: Mi pápisták vagyunk. Ez annak idején a keresztény felekezetek közötti torzsalkodás harci szava volt, de nekem mégis tetszik a kife-jezés. Úgy gondolom, hogy amíg van pápánk, és amíg hiszünk benne, hogy őt nem a püs­pökök, hanem maga a Szentlélek választja, addig az Egyház biztosan megvéd bennünket a Sátán csábításaitól. Igaz, hogy Ferenc pápának vannak olyan kijelentései, amelyek vitára adnak okot. Egy dél-amerikai születésű, a családját bevándorlónak tekintő pápa nem ismerheti az európai viszonyokat olyan mélységben, mint mondjuk egy magyar ember, aki tudatában van annak, hogy mennyi vér árán szerzett földön élünk. Ugyanakkor a pápa kétségre okot adó kijelentéseit nem a médiumok által tálalt formában kellene szemlélnünk, hanem arra kell figyelnünk, amit ő valójában mondott. Ha ezt megvizsgáljuk, látjuk, hogy egyáltalán nem tér el az egyház kétezer éves tanításától, sőt, minden erejével védi is azt. Mi minden-képpen hozzá tartozunk, Rómához tartozunk, és ez nekünk óriási öröm és biztonság.

Katalin: Én úgy látom, hogy a pápát érő kritikákat nagyon gyakran a nyugat-európai civilizációs gőg hajtja. Persze lehetünk büszkék a civilizációnkra, csak nem szabadna gőgösnek lennünk. Látjuk, hogy ez az erősnek hitt civilizáció éppen manapság hogyan megy tönkre, és pont azért, mert nem figyeltünk eléggé az egyház tanítására.

Hogyan élik meg hitüket a házasságban, a hétköznapokban?

Katalin: Három évig éltünk Japánban, és amikor hazajöttünk, részt vettünk egy Házas Hétvégén, ami a házasságunkat is megerősítette. Megismertük Barsi Balázs atyát, aki egy nagyon meghatározó személy az életünkben. Folyama­tosan olvassuk a könyveit, megyünk a konferen­ciabeszédeire. Sok-sok húsvétot nála töltöttünk Sümegen, részt vettünk a lelkigyakorlatain. Végül pedig megismertük a Regnum Christi Mozgalmat és a légiós atyákat. A legfontosabb, amit megtanultunk tőlük, hogy az egyházat, ami Krisztus teste, nagyon szeretnünk kell. Csodálatos dolog megtapasztalni, hogy amit az egyház tanít, az minket teljesen boldoggá tesz, és azon kívül semmi másra nincs szükségünk.

Endre: Mi biztosak vagyunk benne, hogy a Jóisten egymásnak szánt bennünket. A megis­merkedésünkkor megtapasztalt viharos, fellob­banó szerelem azóta is tart. Sokan azt mondják, hogy mi a holdról jöttünk: olyan nincs, hogy ketten harminckilenc év után is szerelmesek legyenek egymásba. Nálunk van. Ehhez bizo­nyára hozzásegít minket, hogy a munkánk a zene – a szépségnek, a harmóniának művelése. Ám főként, úgy gondolom, a Jóisten kegyelme az, ami összetart bennünket. Mindig úgy kezdjük a napot, hogy elolvassuk az aznapi olvasmányt és Barsi atya elmélkedését, és hozzáolvassuk a Regnum Christi Mozgalom elmélkedését is, majd utána szabadon, a saját szavainkkal imádkozunk. A közösen elmondott ima nagyon nagy megtartó erő.

Katalin: Pályánk során rengeteg akadállyal találkoztunk, és mindig a Jóistenbe kapasz­kodtunk. Hittünk abban, hogy amit a Jóisten tényleg akar, ahhoz meg fog adni mindent, ami szükséges. És ha ő nem akarja, csak mi, akkor úgyis hiába kapálózunk. Ehhez gyakran vissza­tértünk, amikor falba ütköztünk, vagy sok-sok akadály előtt találtuk magunkat. Ez életünk vezérfonala: hallgatunk arra a hangra, ami belül van, igyekszünk Krisztussal párbeszédet foly­tatni és megbízni benne.

Mindketten zenepedagógusok is. Mit monda­nának a művészeti nevelés fontosságáról?

Endre: Egy Nobel-díjas fizikustól hallottam a rádióban, hogy a gyermekek értelmi és érzelmi fejlődésének az tenne a legjobbat, ha 13 éves korukig csak művészetet tanulnának. Igaz, hogy nálunk viszonylag kevés zenei nevelést kapnak az iskolában, de azért még így is szerencsések vagyunk, hogy valamennyit legalább kapnak. Hála Istennek, nálunk még mindig a csodálatosan jól működő Kodály-módszert alkalmazzák. A mesternek az volt az alapelve, hogy a zene mindenkié, nincs zenei analfabéta. Sőt, azt is mondta, hogy a zenei ne­velés kilenc hónappal a születés előtt kezdődik. A magzat már az anya pocakjában hallani kezdi a hangokat, és ha valami tetszik neki, jelez. Aztán születés után az édesanyja – jó esetben – énekel neki. Ez sajnos gyakran elmarad.

Katalin: Én az egyik szakdolgozatomat a külön­böző zeneoktatási módszerekből írtam. Akkor még sokkal több zenetagozatos általános iskola volt. Kodálynak az volt az elve, hogy nem szabad a zenetagozatos osztályba válogatott gyerekeket felvenni, hanem amelyik szülő úgy gondolta, az odaírathatta a gyerekét. És bebizonyosodott – erről annak idején sok pszichológiai és szocio­lógiai kutatást végeztek –, hogy a zenetagozatos gyerekek minden tantárgyból jobbak voltak a párhuzamos osztályokhoz képest. A zene a teljes embert igénybe veszi. Nagyobb agyterületet mozgat meg, hatással van az érzelmi életünkre: egyszerűen nélkülözhetetlen a teljes emberi élethez. Fel kéne tennünk a kérdést: mi a fontosabb egy országnak, egy társadalomnak? Hogy önállóan gondolkodó, értelmes egyének nőjenek fel, vagy pedig fogyasztók? Mi ma egy olyan társadalomban élünk, amely fogyasztók­ból áll.

Endre: Thomas Merton amerikai teológusnak volt egyszer egy nagyon meglepő válasza, amikor a mai társadalom legnagyobb problé-májáról kérdezték. Ezt mondta: „Gond a haté­konysággal van. Mindennek működnie kell, a szerzetesrendtől a Pentagonig.” A hatékony­ság által uralt társadalomban az emberek az orruknál fogva vannak vezetve, a hitet pedig elzárják minden lehetséges finom és durva módszerrel.

A zene a mindennapjaik része, a koncertek mégis különleges, ünnepi pillanatok. Mi történik ott?

Endre: Az emberek azért szeretnek eljárni koncertekre, mert ott összeér a lelkük, és ez a Jóisten kegyelme. Szent Ágoston szerint Isten azért adta a zenét az embernek, hogy emlékez­tesse őt szellemi hazájára. Én a koncerteken is el szoktam mondani, hogy számomra ez egy ünnep. A szeretetet ünnepeljük, ami a mesterművek mögé el van rejtve. Isten üzenete ez számunkra, hogy szeressük egymást, fogjuk meg egymás kezét és folytassuk az Ő teremtő munkáját. Ilyesformán eggyé lesz a koncert­terem. Ezért éri meg vállalni azt a rengeteg fáradságot és rizikót: elképzelhetetlenül sok flow-élményt ad, és aki a flowban van, az közel van Istenhez, legfeljebb nem tud róla vagy nem úgy hívja. Ha hangversenyt hirdetünk, még sokadjára is eljönnek az emberek a Zeneakadé­miára vagy a Művészetek Palotájába, és nagyon hamar elfogynak a jegyek. Azt hiszem, minden buktató és kacskaringó ellenére is szükség van arra, amit én csinálok: hogy az emberek kipirult arccal, bajaikat elfeledve, a föld fölött lebegve térjenek haza. Legyenek gazdagabbak, és érjen össze egy pillanatra a lelkünk, ami a mennyor­szágban hitünk és reményünk szerint meg is fog történni.

Interjút készítette: Kovács Bertalan

Rovat: Arckép

2018. január – február