Mészáros Endre és felesége, Klári csöndes szolgáló munkában húsz éve építenek hidakat a felekezetek között, hoznak tető alá találkozásokat, összejöveteleket.

Milyen élményeitek vannak gyermek- és fiatalkorotokból? Volt-e bennetek előítélet a „protestánsok” felé, és ez hogyan változott?

Klári: Hívő katolikus családból származom, egyik nagybátyám volt unitárius, de nem gyakorolta vallását. Gyerekkoromból előítéletet nem hoztam. A „szocializmus gyermekeként” nem volt átfogó ismeretem és tapasztalataim sem más felekezetűekkel kapcsolatban. Nem jelentett nekem ez nagyobb különbséget, mint hogy valaki szőke vagy barna.

Endre: Református nagypapám még a születésem előtt meghalt, csak fényképről ismerem: nagyon tiszta, határozott tekintet és arc. A családunkban a többiek „jó” katolikusok voltunk, templomba járók. Sokáig azt sem tudtam, hogy vannak más felekezetű keresztények is. Miután felnőttként megismertem a Szeretet-Istent, és látva, hogy Chiara Lubichból mennyi szeretet sugárzik feléjük, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan lehet nem szeretni őket.

Hogyan vonódtatok be az ökumenikus munkába?

Klári: Egyszerű dolgokkal kezdődött. Baptista barátnőmmel, Anikóval egy lelkiségi találkozón, az ún. Máriapolin ismerkedtem meg. Egy csoportba kerültünk. Megegyezünk, hogy együtt fordulunk egyik társunk felé, akiről láttuk, hogy nem találja a helyét, Ez nekem egy prófétai jel volt, mint utunk célja: tenni valamit közösen szeretetből egy ember felé.

Endre: Egy forró nyári napon egy ismerősünk elhozta a fokolárba[1] a havi életige példányait – szeretetből. Behívtam, a hűvös konyhában megkínáltam valami frissítő itallal – szeretetből. Beszélgetés közben derült ki, hogy az egyik fia megnősült, egy tüneményes evangélikus lány lett a felesége. A fiatalasszony és a férje azóta csoportunk talán legelkötelezettebb tagjai. Ha nincs a szeretet, ugyan hol lennénk most? Ez az élet ökumenizmusa!

Lassan-lassan megtanulunk együtt dolgozni valami közös célért, együtt imádkozni, együtt kirándulni. Az ökumenikus lelkészkörök egy régebbi országos találkozóján szabályszerűen megborzongatott az a hatalmas erő, amit az egyik csoport sugárzott a bemutatkozásakor: Hát ilyen is lehet egy városban?! Nem is tudom, hogy ki örül jobban annak, amikor így, testvérként tudtunk együtt élni, a protestáns vagy a katolikus. Talán mindegyikünknél jobban:                                                                                                                   Mária.

Mi a párbeszéd célja és módja számotokra és a Fokoláre lelkiségét élők számára?  

Klári: Ahogy teltek az évek, ismereteink bővültek. És annak ellenére, hogy sok-sok dologról világossá vált, hogy elválaszt, vagy megkülönböztet a más felekezetektől, egyre világosabb lett az is, hogy mérhetetlenül több és fontosabb, ami összeköt. Valakitől egyszer halottam, hogy az ökumené legjobban a terített asztalnál, a barátságban épül. Valóban, a kapcsolatok építése, mélyítése járható út. A másik felekezetben felfedezendő és értékelendő kincsek rejlenek, lehet tanulni tőlük. A mai szóhasználattal élve: van dolgunk egymással.

Kapcsolatban voltunk id. dr. Hafenscher Károly evangélikus teológussal, akiről tudtuk, hogy hosszú évekig dolgozott legfelsőbb szinten a Katolikus Egyház és a Luteránus Világszövetség közötti párbeszéd elmélyítésén. Az élet ökumenizmusát megélve nem volt zavaró ez a szintkülönbség. Kölcsönösen úgy éreztük, hogy igazi testvéri szeretetben vagyunk együtt mind vele, mind feleségével, Veronkával, annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy a teológia magasságában mi nem voltunk „társai”.

Endre: A mozgalomhoz tartozó, azzal szimpatizáló különböző keresztény felekezetekhez tartozó testvérek közt a kapcsolattartás célja és a módja ugyanaz, mint bármely más csoportban: az egység lelkiségét élni és vinni a környezetünkbe. Ha egyszer valami (valaki) megérinti az embereket, felekezettől függetlenül, akkor ők keresik és várják a folytatást.

Nem érzem magam az ökumenizmus hirdetőjének. Az ökumenikus párbeszéd apostola Chiara Lubich volt. Tőle tanultuk meg az eggyé válást, a szeretet-semmi dinamikáját. Én azt szeretném megtenni – mint az ő lelki gyermeke –, ami az én részem. S ez mindig alakul a közösséggel, a felebaráttal megélt kapcsolatban. Hatott rám az, hogy megismertem a más felekezetűeket. Hatott rám a szeretetük, a hitük, a fájdalmuk, az elkötelezettségük.

Évente animátorai vagytok egy ökumenikus imaalkalomnak Budapesten. Hogyan alakult ez az évek folyamán?

Klári: A januári imahéten már hosszú évek óta imádkozunk együtt különböző felekezetekhez tartozók, akiket baráti szeretet, tisztelet hoz össze, hogy hittel, közösségben kérjük Jézus álmát: az egység ajándékát. A kilencvenes évektől a Váci utcában lévő ortodox kápolnában gyűltünk össze, Kalota József ortodox pap vendégszeretetéből. Volt közöttünk baptista, evangélikus, többféle ortodox felekezet, református, katolikus. Az évek során kinőttük a kápolnát, és pár éve a MEÖT székházban találkozunk az imahét péntekjén, 2018-ban január 26-án. Létszámunk a metodista, pünkösdi felekezetűekkel is bővült. 

Endre: Ez mindig egy teljesen nyitott találkozási lehetőség. Volt olyan, amikor valaki a világhálón olvasott erről, és így jött el. Máskor egy református kórus, evangélikus fiatalok együttese vagy ortodox testvérpár bűvölt el minket a kultúrájukkal; vagy egy fiatal család gyerekeinek előadása… A legutóbbi alkalmakkor a fiatalok javaslatára a kötött-ajánlott imaforma mellett hangsúlyt kapott az ismerkedés, a találkozás is. Egyikük ezt mondta: Itt mindig rendkívüli a légkör. Előrelépésnek érezzük, hogy az utóbbi években a programot már az elejétől fogva együtt tudjuk készíteni a többiekkel. És ez így teljes.

Klári: Az időlegesen működő ökumenikus életigekör is pozitív tapasztalat volt. A különböző felekezethez tartozókkal egy húron tudtunk pendülni, nevezetesen az evangélium igéinek megélésében és a tapasztalatok közösbe tételével. Minden alkalommal többet tudtunk meg egymásról, és gazdagodtunk a másik Istennel való kapcsolatából.

Más, főként tőlünk északabbra fekvő országokban is pezseg az ökumenizmus. Van-e kapcsolatotok valamely csoporttal?

Klári: Részt vettünk „világméretű” rendezvényeken is, amelyeken sok országból és sok keresztény közösségből voltunk jelen. A szervező közösség nyitottsága és a befogadás ilyenkor mindenkit elvarázsol, és lépések megtételére indít. Talán a legemlékezetesebb ilyen találkozó még a „múlt században” volt, Rómában, ahova Magyarországról öt felekezet képviselői mentünk. A hosszú úton odafelé mindenki be tudott mutatkozni, és elmondta, hogy mit vár ettől a találkozótól, hazafelé pedig megosztottuk az átélteket. Sokáig szállóige volt a „a busz”, ami a felekezetek között megélt „ökumenikus Jézus” erős valóságát jelentette. 2017. tavaszán is volt egy hasonló nemzetközi találkozó, amit a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendeztek, ahol az „Úton levés” fontosságát erősítettük meg, hogy folyamatosan haladunk előre az egység felé hol kisebb, hol nagyobb sebességgel.

Eddigi tapasztalatokban melyek a közösséget elválasztó legfőbb okok?

Klári: A rövidlátás, a hiúság, az önzés, a politika… és minden bűn, ami távolabb visz Istentől és egymástól. És ami összeköt? A nagylelkűség, az alázat, a türelem és minden szeretet-tett.

Egy református barátnőm harmadik gyermekével volt áldott állapotban, amikor férje elhagyta, és elváltak. Valami, ami Isten tervében egy volt, széttört, és már nem érdemes vizsgálni, hogy ki volt a hibás. Itt párhuzamot érzek azzal, ahogy Isten tervében egyek voltunk, és a szakadással darabokra hullottunk. Már nem világos és nem is az a fontos, hogy miért, mikor és ki hibázott.

Endre: Mennyien szenvedünk a megosztottságtól! Öt évszázad óta! Szerintem a szeretet hiánya a legnagyobb probléma. Az élet ökumenizmusa halad előre. Személyes példát mondjak? Egy-egy meggondolatlanul kimondott kifejezéssel már sokszor megbántottam másokat.

Sok-sok év tapasztalatát leszűrve: Mitől keresztyén/keresztény számotokra egy ember?

Endre: Mindannyian keresztények vagyunk. Krisztus követőit hívták először keresztényeknek. De ma hogyan kövessem Őt? Messziről, hallótávolságból? Kéznyújtásnyira, hogy megtöröljem az arcát? Hogy vállamra vehessem keresztjét? Meghaljak vele a kereszten? Azt hiszem, hogy a kereszténység – az élő hit mellett – egy életstílus: Jézussal közöttünk figyelni Istenre: mire hív engem. Ide kellene eljutnunk.

A 2018. január-februári Új Város magazinban megjelent interjú bővített változata.

Fotók: Mészáros család albumából (1), Új város archívumából (1)

Rovat: Gyöngyszem

Interjút készítette: Prokopp Katalin

2018. január – február