A KSH 2014-es kutatása szerint az akkor 15–74 évesek 34,3%-a végzett hazánkban valamilyen önkéntes tevé­kenységet. Ez egyébként már 5,9%-os növekedés volt a 2011-es eredményhez képest. Továbbra is általános tapasztalat, hogy a nők nagyobb arányban vállalnak ilyen jellegű tevékenységet, ahogy az is megfigyelhető, hogy az önkénteskedési hajlandóság a 45–49 évesek körében a legnagyobb.

Vegyük górcső alá az egyik legkomo­lyabb programot, mely tizenhat év alatt profi szervezetté nőtte ki magát. A hatvani táborhelyre turnusokban évente mintegy ezer súlyosan beteg gyermek, családtagjaik és gyermeküket elvesztett családok jutnak el. A tábor alatt az odafigyelés, vidámság, a kalandok, a játékok és mesék világa nagy dózisban zúdul a gyerekekre: a Bátor Tábor az élményterápia eszköz-tárával emeli ki őket a sokszor remény­telen hétköznapokból, és tölti fel őket új testi-lelki energiákkal.

De ez a néhány nap erőforrás a táboroz­tatók – táborvezetők, orvosok, nővérek, gyógytornászok, dietetikusok… és a több száz önkéntes – számára is.

Egy 2016-os felmérés szerint a táborban önkénteskedők 72%-nak ez a tapaszta­lat komolyan megváltoztatta a világról alkotott képét. Az élmény hatására opti­mistábbá, nyitottabbá és mindenekelőtt toleránsabbá váltak. Rádöbbentek, hogy mindennapi, apró-cseprő problémáik eltörpülnek a táborozókéhoz képest, aminek köszönhetően pozitívabban tudták értékelni saját életüket is. Az elmúlt években több ezer önkén­tes segédkezett a Bátor Táborban. A csapathoz csatlakozók átlagélet-kora 30 év. Aki egyszer önkéntes volt a Bátor Tábornál, több alkalommal is visszatér, 32 fő pedig már több mint tíz éve rendszeres résztvevője a táboroknak.

Interjú Szécsényi Erzsébettel

Ön jelenleg a Bátor Tábor marketinges munkatársa. Hogyan került a programba?

A családomban nem ismeretlen a daganatos betegség, ezért kezdtem ezen a területen önkénteskedni, és látom, hogy rengeteg-rengeteg teendő van. Több olyan szervezetnél is voltam önkéntes, ahol nekik segítettünk. De szívesen foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel is, a két csoport helyzete, lelki megpróbáltatásaik sokban hasonlítanak egymásra. Egy időben be-bejártam beszélgetni az egyik kórház gyermekonkológiai osztályára a betegekkel. Azt hiszem, az egyik legmeghatározóbb élményem az volt, amikor a táborban találkoztam az egyik nagylánnyal, akinek az ágyánál ültem fél évvel azelőtt. Akkora már kinőtt a haja, és repült, hogy megöleljük egymást. Boldogság volt őt erővel eltelve látni.

Különösen szeretem például, amikor este már pizsamában összegyűlünk házanként – egy házba tíz gyerek tartozik, és körülbelül ugyanennyi önkéntes –, és megbeszéljük, milyen napunk volt, milyen sikereink, nehézségeink voltak. Igazán őszinte pillanatok, gondolatok születnek meg ekkor.

Itt 2011-ben kezdtem, majd önkéntes státuszból az alapítványhoz kerültem, tudtam, hogy itt szívesen dolgoznék minden nap. Motivál, hogy egy ügyért dolgozhatok, jót tehetek minden nap.

Mennyiben hat az önkéntes emberre másképp a tevékenysége, mint ha ugyanazt jó pénzért végezné?

Felemeli az embert, erőt ad neki, ha azt érzi, segíteni tud másnak. Paul Newman, a hasonló táborokat tömörítő táborszövetség alapítója mondta mindig: ha rossz napod van, segíts másnak, és máris jobb lesz.

Azt már rég tudjuk, hogy a pénz nem boldogít. A kérdés az, hogy akkor mi igen. A segítségnyújtás az anyagi javaknál sokkal maradandóbb értékeket tanít az embereknek. Értő figyelem, elfogadás, megértés, szeretet. Csak hogy néhányat említsek. Táborozóink, önkénteseink gyakran tekintenek a Bátor Táborra úgy, mintha egy tökéletes társadalomba csöppentek volna, ahol a fent említett értékek uralkodnak. Ezt minden esetben segítőink teljes odaadása teremti meg, amire a családok leggyakrabban bizalommal tudnak válaszolni.

Tudna erre néhány példát hozni az önkénteseik történetéből?

Vannak olyanok, akik karriert módosítanak a tábor hatására: a for-profit szektorból áttérnek a non-profitba. De ennél kisebb változás is nagy hatással tud lenni a környezetünkre: ha csak annyi történik, hogy az önkénteskedők nagyobb empátiával fordulnak embertársaik felé, már nyertünk.

Önkénteseink legtöbbször arról számolnak be, hogy a táborok hatására nekik is megváltozott az életük. Új perspektívát kapnak, amikor megtapasztalják, hogy az ő problémájuk eltörpül például a súlyosan beteg gyerekek problémáihoz képest. Ez hálára tanít, és erőt ad a mi nehézségeink elviseléséhez. Hiszem, hogy a Bátor Tábor-os tapasztalat miatt tudok a legrosszabb napokon is rámosolyogni a boltban egy morcos kasszásra.

A segítők folyamatosan szembesülnek gyerekek súlyos betegségével, sőt, halálesetekkel, családi tragédiákkal is. Hogyan segítik őket ennek feldolgozásában?

A tábor előtt minden önkéntesünk többnapos tréningen vesz részt, aminek pszichológiai felkészítés is a része. Ekkor lehet beszélgetni a betegségről általánosságban, kérdéseket, aggodalmakat megfogalmazni. A tábor alatt azonban azt kérjük tőlük, hogy ne kezdeményezzenek ilyen beszélgetést táborozóinkkal, hiszen ők éppen azért jönnek hozzánk, hogy elfeledjék pár napra megpróbáltatásaikat, és ezért mi mindent meg is teszünk. Rengeteg játékkal készülünk, a betegség nincs fókuszban egyetlen percre sem.
Persze minden szívszorító élménytől nem tudjuk megvédeni önkénteseinket, ezért minden turnusunkban meglátogat minket az alapítvány pszichológusa, és lehetőséget nyújtunk, hogy beszélgessenek vele azok, akik úgy érzik, szükségük van erre.

A gyerekek családjai kapcsolatba kerülnek-e az önkéntesekkel?

A családi táborainkon kívül, ahová 7 év alatti beteg gyermekeket a családjukkal várjuk, ez csak két alkalommal fordul elő: amikor elhozzák a gyereket a táborba, illetve amikor hazaviszik onnan. Tábori segítőink különleges figyelmet fordítanak a gyerekekre a turnusok alatt, amit a külvilágban nem tudnának biztosítani számukra, és ezt nem is várjuk el tőlük. Mi a táborozóinkkal és önkénteseinkkel is a tábor idejére kötjük a szerződést, ez az első pillanattól mindenki számára ismert tény.

Ön szerint az önkéntesség, konkrétan a beteg gyerekekkel, gyerekekért végzett ingyenes munka mivel járulhat hozzá társadalmunkhoz?

Egyrészt nem mindegy a társadalmunknak, hogy a súlyosan beteg gyerekek hogyan találják meg a helyüket a mindennapi életben: egy életen át a betegségük miatti hátrányokra helyezzük a hangsúlyt, és ők folyamatosan korlátozva érzik magukat, vagy megmutatjuk nekik, hogy mennyi lehetőség van bennük. Egy ilyen harcból, de akár egy maradandó fogyatékosságból is előnyt lehet kovácsolni, hiszen új képességek megszerzésére sarkallhat. Mi azért dolgozunk, hogy minél többen ismerjék fel a magukban rejlő erőt.

Ha belegondolunk, hogy 1500 érintettel találkozunk egy évben és majd’ 1000 önkéntessel dolgozunk együtt, akkor már csaknem 2500 ember életére voltunk hatással. Sőt, ha én rámosolygok egy morcos kasszásra a tábori tapasztalat hatására, lehet, hogy ő már mosolyogva fogadja a következő vevőt. És ez így megy tovább. Nehezen tudnánk felmérni, meddig ér el hatásunk.

Fotók: Bátor Tábor Alapítvány (2)

Bátor Tábor honlapja: http://batortabor.hu/onkentesseg/tabori-onkentesseg/

Interjút készítette: Prokopp Katalin

Rovat: Körbejáró

2018. január – február