Egyszer volt, hol nem volt, Manóország kellős közepén, egy pici Manóvárosban élt két kis manótestvér, Panka és Szabi. Rettentően szomorúak voltak. Gubbasztottak a rengeteg játékuk között, mindet rég megunták már. Pedig nagyon szerettek játszani. Annyira, hogy kétségbe voltak esve, ha holmi tanulásra vagy oviba járásra kellett pazarolniuk a drága időt. Panka már iskolába járt, Szabi pedig óvodás volt, de egyáltalán nem szerették se az óvodát, se az iskolát. Szörnyű nehezen keltek fel reggelen­te, egymást lökdösték a szobában, mert hol ez tűnt el, hol amaz. Arra, hogy rendbe rakják a szobájukat, sose jutott idő. Mikor pedig délután hazaértek Panka mindig Szabit irigyelte, aki játszhat, míg neki házi feladatot kell csinálnia, Szabi viszont azért irigykedett Pankára, mert vele foglal­kozott a Mama. 

Egyik nap meghallották, hogy egy Bölcs érkezett a váro­sukba, akiről az a hír járta, hogy mindenre tud megoldást. Elhatározták, hogy elmennek hozzá, és elpanaszolják neki bánatukat.

Mikor odaértek, a Bölcs meghallgatta őket, és így szólt:

– Figyeljetek, gyerekek! Tudok egy játékot!

– Játékot? – kapták fel fejüket a kismanók.

– De ez egy kicsit nehéz játék…

– Nem baj, nem baj!

– Az iskolában, az óvodában, és még otthon is lehet játszani.

– Az a jó! Az a jó!

– Jól figyeljetek, mert nem könnyű, koncentrálni kell, a szabály a következő: minden pillanatban ki kell találni, hogy minek örülne, aki éppen mellettetek, körülöttetek van. És ha kigondoltátok, ezt azonnal meg is kell tenni, méghoz­zá nem szomorúan és morogva…

A két manógyerek döbbenten hallgatta. Őszintén szólva egy kicsit izgalmasabbat vártak. A Bölcs látta rajtuk, mit gondolnak, ezért így folytatta:

– Ez egy varázsjáték, ki kell próbálni ahhoz, hogy elkezdjen működni a varázslat. Ha elkezditek, holnap visszajöhettek hozzám, és akkor adok nektek hozzá három segítőt.

Most pedig induljatok!

Mit volt mit tenni, kicsit csalódottan hazabandukoltak. Teltek az órák, és szinte el is felejtkeztek mindenről. Közeledett a lefekvés ideje. A Mama nagyon fáradtnak látszott. És ekkor… egy pillanatra… eszükbe jutottak a Bölcs szavai. Panka és Szabi összenéztek. Talán most ki lehet­ne próbálni a varázsjátékot. Gondolkodtak, és… gyor­san nekiláttak megágyazni. Amikor meglátták a Mama boldog arcát, akkor értették meg, miféle varázslat ez.

Panka másnap reggel elhatározta, hogy nem fogja bántani a testvérét, és döbbenten tapasztalta, hogy Szabi olyan aranyosan segít neki, mint máskor soha. Az iskolában is… lehet, hogy a varázslat hatá­sára megváltoztak az osztálytársai?

Másnap boldogan szaladtak vissza a Bölcshöz, aki moso­lyogva fogadta őket.

– Azért a játék nem ilyen egyszerű – mondta. – Néha nincs kedvünk játszani, vagy észre sem vesszük, hogy tehetnénk valamit. Máskor pedig hiába tettünk meg mindent, még csak boldog sem lett senki. Mintha nem működne a varázslat. De ez nem igaz. Ha játszunk, ott mindig történik varázslat. Csak néha titokban marad. De ettől lesz izgalmas a dolog.

Ezért ahogy tegnap megígértem… – emelte fel a kar­ját, ahol azon nyomban ott termett három állatkö­lyök –, adok nektek három segítőtársat:

Egy apró éber kiskutyát, a neve MOSTIS, hogy el ne feledjétek, ezt a játékot minden pillanatban lehet játszani.

Egy picike fürge nyuszit, a neve UGROK, hogy emlé­kezzetek: nem a másikra kell várni, hanem nektek kell először ugrani.

És végül egy vidám kismókust, a neve DEJÓ, ha elfelejtenétek, hogy ezt a játékot csak vidáman lehet játszani, mert különben nem ér semmit.

– Köszönjük az ajándékokat, kedves Bölcs! – kiáltották boldogan a manógyerekek, megölelgették, megsimogatták az állatkákat, óvatosan betették őket a zsebükbe és hazaindultak. A Bölcs mosolyogva integetett utánuk.

– Szabikám – mondta hazafelé Panka –, úgy örülök, hogy ketten vagyunk, így tudunk egymásnak segíteni az ötleteinkkel.

– Meg akkor is, ha egyikünk elfárad – válaszolta Szabi.

Így is lett. Panka és Szabi életében napról napra fantasz­tikus dolgok történtek… Az állatkák pedig hűen segítet­tek nekik, csak gondolni kellett rájuk, vagy kimondani a nevüket.

Kedves gyerekek! Ha ti is szeretnétek kipróbálni a varázsjátékot, csak rajta! Aminek legjobban örültetek, írjátok meg nekünk, hogy mi is örülhessünk

Rajzolta: Jánossy Zsófia

Füstös Mária története nyomán írta: Barlay Ágnes és Fletserné Bernát Mária

Rovat: Meseország

2017. szeptember – október