Aleppó, 2017. július 11. Egy régi álmom telje­sült: eljutottam Szíriába, hogy meglátogassam régi barátomat, Muradot. Megmutatta nekem, hogy az ottani szenvedés, a bizonytalanság és az igazságtalanság hogyan ébreszti fel az emberek szívében az öröm iránti vágyat. Felfedeztem, hogy mindannyian magányos lelkek vagyunk. Szükségünk van rá, hogy kötődjünk, kapcsolatokat építsünk és felsza­badítsuk magunkban azt az energiát, amely boldoggá tesz minket. Az emberek folytatják az itteni életüket. Újra „feltalálják” magukat: közös munkát, foglalkozásokat találnak ki, segítenek egymásnak, ünnepelnek, a fiatalok egymásba szeretnek, megházasodnak, gyere­ket szülnek, élvezik a zenét, gyönyörködnek a szépségben…

Aznap este egy koncerten vettem részt: a remény kiáltása és az emberi akarat bizony­sága volt. Az ünnepi eseménynek az 1873-ban épült Szent Illés Maronita Katedrális adott otthont, amelynek boltozata teljesen meg­semmisült a bombázások során. A meghí­vón ez állt: „A háború hamvaiból Aleppóban felcsendül a zene.” A karmester ezekkel a szavakkal fogadott minket: „Nincs semmi, ami befedje ezt a templomot. Ma este azonban az örökkévaló zene, az ősi keresztény kultúra, a legmélyebb gyökerünk körülvesz és átölel minket… s ez lesz a tető a fejünk felett!”

Fotó: Fadi Naman (1)

Szerző: Sebők Cristian

Rovat: Fénykép

2017. szeptember – október