Egy római lelkiségi találkozón az egyik résztvevő asszony – akkor találkoztunk vele életünkben először – nem ment ki áldozáskor, mondván, ő református. Társai bíztatták, hogy menjen nyugodtan, csak jelezze, hogy nem áldozik. A következő szentmisén kiment. Amikor a civil áldoztatóhoz ért, az jelzett a mellette áldoztató papnak, aki odafordult hozzá, és mosolyog­va megáldotta.

Az asszonyt ez mélyen megérin­tette. A szentmise után elmesélte, hogy bár a falujukban reformá­tusnak keresztelték, de a legjobb barátnője katolikus volt. Sülve-fő­ve együtt voltak, így az elsőál­dozási oktatásra is eljárt vele. Már vonultak be a templomba az elsőáldozási szentmisén, amikor helybéli asszonyok kirángatták a sorból, mondván, hogy nem me­het, mert református. Ezt a nagyon mély sebet gyógyította be ez az áldás.

Fotó: Peter Mecdiarmid (1)

Szerző: Gőbel László

Rovat: Igenlét

2017. szeptember – október