Tavaly decemberben kaptam egy diavetítéses beszámolót egy Pakisztánban élő barátunktól, ami bemutatta a muzulmán többségű országban kaszton kívül rekedt hindu népcsoport, a bagrik életét. Megrázó képsorok szemléltetik, milyen nyomorúságos körülmények között élnek ezek az emberek. A nincstelenségük okán nem tudnak iskolába járni, és így esélyük sincs sorsuk javulására.

Annyira megfogott ez a diasorozat, hogy a következő osztály­főnöki órámon – érzékenyítés céljából – levetítettem az osztá­lyomnak. Hogy egyáltalán megismerjük, milyen körülmények között élnek emberek a földön, miközben nekünk a fő bajunk az, hogy nem elég erős a wifi a vonaton, meg hogy nem ízlik a menzán kapott brokkolikrémleves. A kilencedikeseimet sokkal jobban megérintette, mint gondoltam volna. Rögtön óra után odaléptek hozzám néhányan, és megkérdezték, mit tehetnénk ezekért az emberekért. El is kezdtünk ötletelni. Felmerült, hogy szervezhetnénk nekik egy ruha- vagy tartósélelmiszer-gyűjtést, de rájöttünk, a távolság nagy, a szállítás drága. Reálisan végiggondolva a lehetőségeinket láttuk, ebben a helyzetben most nem nagyon tudunk mit tenni… Abban maradtunk, hogy inkább keresünk itthon olyan rászorulókat, akiket tényleg tudunk segíteni valahogyan, a bagrikat pedig a szívünkben tartjuk.

El is aludt egy időre ez a téma, míg márciusban újabb levelet nem kaptam Pakisztánból. Ebben azt írta barátunk, hogy be tudnának íratni néhány gyereket iskolába, ha lenne rá pénzük. Egy gyerek egy évi iskoláztatása Pakisztánban mindössze 65.000 forintnak megfelelő összegbe kerül – és ez tartal­mazza a ruha, a cipő, a táska, az iskolafelszerelés, a napközi költségeit és a tandíjat is. Azt éreztem, hogy most talán léphetnénk valami konkrétat, és bekapcsolódhatnánk egy tágabb körben szerveződő gyűjtésbe. Kiszámoltam, hogy ha az osztályom egyetlen bagri gyerek iskoláztatását felvállalná, akkor az nekünk 2200 Ft-nyi kiadást jelentene fejenként. Ismertettem a helyzetet a diákjaimmal, és egy e-mailban megírtam mindezt a szülőknek, és nekik is elküldtem a diaso­rozatot. Arra kértem őket, családi körben beszéljék meg, tudunk-e, akarunk-e lépni valamit ebben az ügyben.

Nagyon hamar érkeztek válaszok. Az egyik szülő ezt írta: „A lányunkkal abban maradtunk, hogy amennyi zsebpénzről lemond, a család 10x annyit tesz hozzá. Ő 500 Ft-ot tudott nélkülözni, így 5500 Ft-ot tudunk most adni. Remélem lesz még alkalom támogatásra. Eddig is támogattunk alapítványokat, de rendre újabbakat kellett keresni, mert mindig kiderült, hogy visszaélnek a bizalommal. Örülök, hogy sikerült egy biztosan jó célt találni, megbízható közvetítőkkel. Szívesen segítünk máskor is.” Íme egy másik válaszlevél: „Este beszéltünk a fiúkkal, megnéztük a képeket is. Abban maradtunk, hogy amit ők felajánlanak, mi szülők ugyanannyit hozzáteszünk. Ők a havi zsebpénzük felét felajánlották, ez 5.000 Ft, így mi is hozzáteszünk ugyanannyit.” Itt tehát egy testvért is sikerült bevonni! Volt, aki nem válaszolt semmit, de már másnap beküldött 2200 Ft-ot. Nagy örömmel töltöttek el ezek a reakciók. Nem is csupán az adakozó kedv és a gyors reagálás tetszett, hanem az is, hogy a családok leültek, és megtárgyalták ezt a kérdést.

Végül is 98.700 forintnyi adomány gyűlt össze. Ez az összeg másfél bagri gyerek egy éves iskoláztatását fedezi. Azonban nem ragadtunk le a pénz összegyűjtésénél és megfelelő helyre történő eljuttatásánál. Szeretnénk valamilyen személyesebb kapcsolatot is építeni a bagrikkal: levélváltás, fényképek küldése, vagy egyéb módokon. Elindult valami, egy kapcsolat, amit a szolidaritás, a szeretet keltett életre, és országokon, kontinenseken ível át.

Fotó: Kovács Október album (1), Mitchel Herbert (1)

Szerző: Kovács Október

Rovat: Igenlét

2017. szeptember – október