Takács-Sánta András humánökológus hisz abban, hogy mindannyian szerepet kaphatunk a jövő alakításában, főként kisközösségek által.

Hogyan kezdtél el környezeti problémákkal, humánökológiával foglalkozni?

Nem tudatos választás eredménye volt. Vagyis nem úgy történt, hogy leültem, mérlegeltem, és döntöttem. Egyszerűen csak azt kezdtem érezni, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Hogy milyen tényezők hatására, azt csupán részben tudom rekonstruálni, mivel nagyjából 16 éves koromban kezdődött ez az elkötelező­désem. Az állatfajok tömeges kihalása kapcsán érzett szorongásra mindenesetre határozottan emlékszem. Mint ahogy arra is, hogy a buda­pesti légszennyezés egészségünket károsító hatásai már középiskolás koromban élénken foglalkoztattak.

A természettudományok egyes művelői, ha környezeti problémákról van szó, nem tartják fontosnak a társadalomtudomá­nyokhoz kapcsolódást. Te miért érzed ezt nélkülözhetetlennek?

Az alapképzettségem természettudományos: biológusként végeztem az ELTE-n. Ám igen hamar rájöttem arra, hogy a társadalomtu­dományok ismerete nélkül csupán nagyon korlátozott mondanivalónk lehet az ökológiai válság kapcsán. Pusztán természettudományos alapon ugyanis arról tudunk csak érvényes kijelentéseket tenni, hogy miként változtatjuk meg a bolygót. Arról viszont nem, hogy ezek a változások milyen társadalmi következményekkel járnak. Arról pedig végképp nem, hogy milyen társadalmi folyamatok húzód­nak az éghajlatváltozás, a fajkihalások és a többi környezeti probléma mögött, illetve hogy a gondok enyhítése érdekében miként módosíthatjuk e folyamatokat. Sok természet­tudós sajnos társadalomtudományi ismeretek nélkül megy bele ezekbe a kérdésekbe, és emi­att jószándékuk dacára nem egyszer kifejezet­ten naiv vagy éppen közhelyes kijelentéseket tesznek. Mentségükre legyen mondva, hogy kimondottan nehéz feladat annyi klasszikus tudományterületen otthonosan mozogni, amennyit az ökológiai válság különböző aspek­tusainak tudományos igényű ismerete igényel. Számomra is sok-sok évbe és rengeteg szakiro­dalom elolvasásába tellett, amire úgy érezhet­tem, hogy tűrhetően átlátom a témakör sok társadalmi aspektusát – ám még így is rengeteg a tanulnivalóm. Az utóbbi időben szerencsére születtek olyan, klasszikus tudományterülete­ken átívelő képzések, mint amilyen a környe­zettudomány vagy a humánökológia mesterszak az ELTE-n. Ám a természet- és a társadalom­tudományok közötti falakat még ezek is csak részben tudták áttörni. Holott ma már jó pár tudományfilozófus állítja, hogy a tudománynak olyan új területei születnek manapság, amelyek túllépnek a diszciplínák klasszikus, a 18–19. században kialakult felosztásán. Például azért, mert látszik, hogy számos társadalmi probléma – így például az ökológiai válság – egyszerűen nem oldható meg úgy, hogy szigorúan belül maradunk a klasszikus tudományterületeken. Másképpen fogalmazva: bizonyos értelemben egyre kevésbé van értelme biológiáról, köz­gazdaságtanról, kémiáról vagy szociológiáról beszélni. Könnyen lehet, hogy már a közeljövő is az olyan probléma-, illetve lehetőségorien­tált tudományterületeké, mint amilyen többek között a humánökológia.

” A hatékonyabb felhasználást lehetővé tévő technológiák segítségével elért eredményeket fölfalja a növekedés.

Milyen okok állnak az ember bioszféra-átalakító tevékenysége mögött és milyen környe­zetvédelmi stratégiák következnek ebből?

A környezeti problémák közvetlenül a gaz­dasági tevékenységeinkből – a nyersanyagok kitermeléséből, a javak és szolgáltatások előállításából, valamint elfogyasztásukból – fakadnak. Ezen belül is leginkább abból, hogy hány embernek van szüksége ezekre a javakra és szolgáltatásokra, illetve, hogy egy főre nézve mennyit termelünk/fogyasztunk. Ebből követ­kezően a legfőbb környezetvédelmi stratégia a mértékletesség kellene legyen – mind létszá­munk, mind pedig az egy emberre jutó anyagi bőség tekintetében. E két tényezőt együtt kell figyelembe venni. Ezért félrevezető kizárólag a periféria országaira mutogatni a népességnöve­kedés környezeti hatásai kapcsán. Egyfelől ma már valóban csak ott haladja meg a születések száma a halálozásokét. Másfelől viszont például egy Nigerben születő gyermek lényegesen kevesebbet fogyaszt majd élete során, és főleg emiatt az ökológiai lábnyoma is sokkal kisebb lesz, mint mondjuk egy átlagos Magyarorszá­gon élő emberé.

Nem elegendő tehát a környezetkímélő technológiák alkalmazása?

Valóban sok múlik azon is, hogy a fent említett gazdasági folyamatok során mennyire környezetbarát technológiákat alkalmazunk. Ám manapság túlságosan is csak ezektől várjuk a megoldást, miközben nem vagyunk hajlandó­ak megkérdőjelezni a növekedés parancsolatát. A legnagyobb baj az, hogy a hatékonyabb anyag- és energiafelhasználást lehetővé tévő technológiák segítségével elért eredménye­ket előbb-utóbb fölfalja a növekedés. Ez az úgynevezett Jevons-paradoxon. Talán leghí­resebb példája, hogy hiába fogyasztanak már évtizedek óta egyre kevesebbet a gépkocsi­jaink 100 kilométeren (legalábbis Európában biztosan), összességében mégis egyre nagyobb környezetterhelést okoznak, mivel egyre több van belőlük, egyre gyakrabban használjuk őket, valamint egyre több embernek van jogosítványa. De említhetjük e paradoxonon kívül még például azt is, hogy minden új technológia óhatatlanul is újabb problémákat generál – nem egyszer súlyosabbakat, mint a régiek, amelyeket kiváltanak. Szemléletes példát jelen­tenek erre az ózonréteget károsító szintetikus vegyületek, amelyeket évtizedeken át ünnepel­tek azért, mert nem mérgezőek, nem robbanás­veszélyesek, nem tűzveszélyesek – ráadásul e szempontokból roppant problémás anyagokat sikerült kiváltani velük. Közel fél évszázadon át a kutya sem gondolt arra, hogy az ózonréteg vékonyítása által valójában sok-sok ember és más élőlény egészségét fenyegetik.

” Elsősorban alulról jövő kezdeményezések által következhet be az ökológiai fordulat.

Ilyen és ehhez hasonló okok miatt aggódunk Földünk jövője miatt. A katasztrófaelméletek, amelyek azonnali ökológiai összeomlást vetí­tenek elénk, nem segítenek a tisztánlátásban. Te mit gondolsz a jövőről?

A jövővel kapcsolatban egyvalami biztos: a bizonytalanság. Nem szabadna hinnünk senki­nek, aki azt állítja magáról, hogy ismeri a jövőt.

Rengeteg példát lehetne említeni, hogy miként sültek föl kínosan magabiztos jövendőmondók, köztük Nobel-díjas tudósok is. A modern tudo­mány azzal kecsegtet bennünket, hogy elsősor­ban matematikai modellek segítségével a jövő előre jelezhető. Csakhogy egymással kölcsön­hatásban álló összetett rendszerek esetében falakba ütközünk. Legyünk bármilyen okosak, rendelkezzünk a legmodernebb műszerekkel vagy módszerekkel, a jövőt illetően szinte csak tévedhetünk. Bolygónk, illetve társadalmaink jövőjét nem tudjuk tehát megjósolni, ugyanak­kor képesek vagyunk alakítani. Ezért a legjobb, amit tehetünk, hogy kívánatos jövőforgatóköny­veket, pozitív víziókat vázolunk föl, és minden cselekedetünkkel igyekszünk ezek megvalósulá­sát elősegíteni.

Valóban lehet az egyes embernek szere­pe egyfajta kívánatos változás elérésében, amikor például Trump visszamondta a párizsi klímaegyezményben vállalt állami kötelezettségeket?

Sajnos naivitás volna azoktól várnunk egy ökológiai fordulat elindítását, akiknek jelenleg a legtöbb politikai hatalom összpontosul a kezében. Ők ugyanis szerte a világon szorosan össze vannak fonódva olyan gazdasági szerep­lőkkel, akik a legkevésbé érdekeltek egy ilyen társadalmi átalakulásban – a gazdasági elit által nyújtott anyagi eszközök nélkül nem is lettek volna képesek hatalomra kerülni. Emiatt ez a bizonyos ökológiai fordulat elsősorban alulról jövő kezdeményezések által következhet be – a fentiek miatt pedig része kell legyen hatalmunk visszaszerzése, a demokrácia kiterjesztése is. Egymástól elszigetelt egyének ugyanakkor önmagukban nem sok eredményt képesek elérni. Ezért fontos az, hogy fogjunk össze hasonlóan gondolkodó emberekkel, alkossunk például kisközösségeket, és először saját ház­tartásaink mellett elsősorban a településünkön próbáljunk változásokat elérni.

Úgy tudom, te konkrétan is támogatod ezeket a kisközösségeket.

Igen, ilyen közösségek létrejöttének elősegítése érdekében hoztuk létre a Kisközösségi Prog­ramot. Ennek keretein belül egyrészt terep­munkát végzünk: fölmérjük az itthon működő ökologikus helyi kezdeményezéseket, újabban pedig a gyakorlatban is igyekszünk segíteni helyi ökoközösségek létrejöttét és működését. Másrészt különleges nyári ökotáborokat szer­vezünk minden korosztálynak. Harmadrészt tíz hónapos humánökológia tanfolyamon mutatjuk be a témában elmélyülni vágyók számára, hogy miben áll az ökológiai válság, és milyen kiútlehetőségek léteznek. Végül pedig könyve­ket és tanulmányokat is írunk a témakörben. Első kötetünk, a nemrégiben megjelent „Építőkockák egy új világhoz” olyan működő, főként hazai kezdeményezéseket mutat be, amelyek bizonyítják: egy, a mainál zöldebb és igazságosabb társadalom alapjai már Magyar­országon is készen állnak. A várhatóan ősszel megjelenő, „A közlegelők komédiája” című könyvem pedig tudományos alapossággal, mégis közérthetően igyekszik majd bizonyí­tani, hogy a közösségek újrafelfedezése miért jelenthet kiutat a mindnyájunkat egyre inkább fenyegető ökológiai válságból.

1 E két tényező elsőbbségét a többivel szemben meggyőzően bizonyítja: T. Dietz, E.A. Rosa & R. York: Driving the human ecological footprint. Frontiers in Ecology and the Environment 5:13–18, 2007

2 Annak részletesebb indoklását, hogy a környezetkímélő technológiák önmagukban miért nem fogják megoldani az ökológiai válságot, lásd: Takács-Sánta A.: Bioszféra-átalakítá­sunk nagy ugrásai. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2008. 94–96.

3 A Kisközösségi Programról részletesebben: www.kiskozossegek.hu

Fotók: Takács-Sánta András (2) Deopositionphotos.com/Ben Goode (1)

Interjút készítette: Román Zsuzsa

Interjú alany: Takács – Sánta András

Rovat: Arckép

Új város 2017. július – augusztus