Kisgyermekkori és kamaszkori tapasztalataink döntően befolyásolják, mennyire tudunk felnőttként bizalmi kapcsolatokat építeni.

Visy Petra Pszichológus, jelenleg iskolapszichológusként dolgozik egy budapesti középiskolában.

A bizalom egy sokat használt, olykor már elhasználtnak tűnő fogalom. De ha az emberi kapcsolatok egy könyv lenne, minden oldalon vastag betűvel, aláhúzva szerepelne benne. S ez nem csak a szóval kapcsolatos Facebook-ra kiírt idézetek közkedveltsége alapján állítható, hanem számos egyéb oldalról megközelítve is erre a következtetésre juthatunk.

Amikor megszületünk, még homályosan látunk, furán hallunk és csak korlátozott pózban és mértékben mozgunk. A közvetlen, hozzánk legközelebb álló személy(ek) – jó esetben a szüleink – legfontosabb feladata, hogy életben és biztonságban tartsanak bennünket, és kitalálják, hogy mire is van éppen szükségünk. Mi pedig egy dolgot tehetünk: bízhatunk abban, hogy ez sikerül. Ha a szükségleteinknek megfelelő választ kapunk, ez a bizalom megerősödik és stabillá válik, de ha rendszeresen és következetesen nem, akkor elbizonytalanodik, elhalványul. A bizalommal való szerves találkozásunk tehát már ilyen korán elkezdődik, és megadja későbbi mintázatának alapszíneit.

Kis idő múlva, amikor járni tanulunk, anyánkat és apánkat figyeljük, és bízunk abban, hogy elkapnak; vagy, ha éppen nem, akkor is minden rendben lesz. Így hát belevágunk, és megtanulunk járni. Majd amikor a biciklizés csínját-bínját sajátítjuk el, bízunk abban, hogy erősen tartják azt a seprűnyelet, amit előtte gondosan a biciklinkre szereltek. És amikor elengedik végre, mi tekerjük a kétkerekűt, önállóan. Az óvodában az óvó néni ugyanúgy nagy, mindent tudó felnőtt, mint anya és apa. Ennek megfelelően a szüleinkhez hasonló mértékben és intenzitással bízunk abban, hogy el tudjuk ügyesen mondani a versikét a műsoron; tényleg nem fog ránk ütni virgáccsal a krampusz és a sóskától tuti, hogy erősek leszünk. Az iskolában már nem csak a felnőttek, de a kortársak körében is egyre erőteljesebben kirajzolódik a bizalom kérdésköre: kölcsönadjam a kedvenc tollam, vagy ne; elmondjam neki, kibe vagyok szerelmes, vagy ne. A nagy barátságaink és ádáz ellenségeink akár pár nap alatt átalakulhatnak és helyet cserélhetnek, mindez látványos veszekedések és még látványosabb kibékülések kíséretében. A kamaszkorra jellemző érzelmi kavalkádban a bizalom reflektorfénybe kerül: kritikusabban szemléljük annak általunk felállított ismérveit és a társas kapcsolataink legfőbb mozgatórugójaként tartjuk számon. Ez alapján újraértékeljük szüleinket, a számunkra fontos felnőtteket és talán legjellemzőbb módon, megválasztjuk a barátainkat.

A tinédzserkor a nagy titkok és elhallgatott igazságok időszaka (is), ahol a kezdetben még számunkra is új, olykor nehezen elfogadható felismeréseinket, véleményeinket, szokásainkat megosztjuk a barátainkkal, eggyel vagy akár tízzel is, ez egyénfüggő. Ha ez a titok kitudódik, azt éljük meg, hogy nyitott könyv vagyunk olyanok számára is, akik előtt nem szeretnénk azzá válni. Nagy különbségek vannak a tekintetben, hogy ki hogyan reagál az imént említett helyzetre. Van, aki kis időre kiakad, csalódik, de rövidesen megbocsát, mert bízik abban, hogy többet nem fordul elő. Más elemi szinten bántódik meg és egész lénye ellen intézett hadjáratként éli meg a történteket. A megbocsátás csak verejtékkel megy és a seb nehezen gyógyul.

Az, hogy kin milyen gombot nyom be a bizalomvesztés, nagyon erősen meghatározott a születésünktől fogva bizalomról szerzett tapasztalatoktól: ott volt-e, amikor bíztam benne, hogy ott lesz; segített-e, amikor bíztam benne, hogy segíteni fog; figyelt-e rám, mikor bíztam benne, hogy figyel és így tovább.

A jó hír, hogy ugyan az első bizalommal kapcsolatos élményeink meghatározóak és megadják az alapszínét a jelenségnek, későbbi élményeink és fontos személyekkel kapcsolatos új tapasztalataink felülírhatják, újramintázhatják azt. Ha találunk olyan barátot, barátokat; párt, társat, aki úgy reagál ránk, ahogy szükségünk van rá, és úgy ad, ahogy kérjük, a bizalommal kapcsolatos hiedelmeink apránként átalakulhatnak.

Emellett pedig hatalmas gyógyító erővel bírhat a hit. Számos valláspszichológiai kutatás arról számol be, hogy szülőképünk, elsősorban apaképünk, valamint a hozzájuk való kötődésünk – ami nem értelmezhető a bizalom kérdésköre nélkül –, meghatározza Istenképünket, hiszen Isten a mi Atyánk, a teremtőnk, akivel kötődési mintáinkat tekintve párhuzamba állíthatóak szüleink, a földi életünk gyámolítói. Istennel való kapcsolatunk és önmagában a hitünk lehet az az erő, ami gyógyítja a bizalomvesztésből szerzett sebeinket és bíztat a további kapcsolataink építésére, a bizalom útjának újrakövezésére.

Fotók: Visy Petra családi album (1), Depositphotos.com/Lexa_1112

Szerző: Visy Petra

Rovat: Életmód

Új város 2017. július – augusztus