A budapesti Néri Szent Fülöp iskola és a miénk, az ózdi II. János Pál katoli­kus iskola néhány tanulója különböző alkalmakkor találkozott már egymással. Így a „nérisek” látták, hogy a nálunk élő gyerekek közül sokan nagyon szegény családban élnek. Erről árulkodott szegé­nyes ruhájuk, kopott, üres táskájuk, meg az, hogy minden játéknak nagyon örültek, az újdonságokra kíváncsian tekintettek, mert nem ismerték azokat, vagy csak tévében látták. A mieink leg­többje ügyesen focizott. A beszélgetések során büszkén fogadták a pestiek elis­merését és bevallották, hogy egész nyá­ron együtt rúgják a bőrt, nyaralni szinte senki nem megy közülük, ez az egye­düli kikapcsolódásuk. Fővárosi barátaik mindezt elmesélték iskolatársaiknak és elhatározták, hogy gyűjtést szerveznek az ózdiaknak. Össze is gyűlt rengeteg mesekönyv, írószer, rajzlap, ruhanemű, sportcipő, édesség, futball-labda. Az iskola alapítványa még egy asztali focit is vett a gyerekeknek, hogy télen se nélkülözzék kedvenc játékukat.

Az ózdiak nagyon örültek az adomá­nyoknak. A pedagógusok a gondnoki irodában egyenként bontogatták ki a dobozokat, és egy-egy ruhadarabról, játékról azonnal tudták, ki fog annak örülni. Sok gyereknek szereztek örömet ezzel, mert bizony volt olyan közöttük, akinek ezen a karácsonyon a küldemény volt az egyetlen ajándéka. Még a téli szünet előtt minden kis csomagnak lett gazdája.

A szünet előtti napon igazgatói irodámba egy anyuka kopogtatott be. Zavartan mondta, hogy kérni jött. Kisfia az elmúlt hetekben nem járt iskolába, beteg volt, de mégis kapott egy kis csokoládét, amit nagyon köszön. Minden vágya egy stop­lis futballcipő lenne, de neki erre nincs pénze. A kisfiú lába 32-es, ha nincs olyan cipő, bármilyen sportcipő megtenné.

Mondtam neki, hogy már nem maradt adomány, de jöjjön vissza másnap. Elhatároztam, a sok munkám ellenére hazafelé bemegyek a karitászba, hátha ott akad valami. A munkanap végén már zártam az iroda ajtaját, amikor a gond­nokiban sepregető takarítónő megkér­dezte: „Igazgatónő! Volt itt leesve valami doboz, felraktam az asztalra, nem tudom mi ez…” Egy papírdoboz volt, tetejére füzetlap ragasztva, rajta girbe-gurba kézírással ennyi: levitől egy ózdi fijúnak. A doboz a Budapestről érkezett adomá­nyokból való volt, csak a nagy sür­gés-forgásban leesett egy asztal mögé. Felbontottam. Nem volt benne más, csak egy kék-piros csíkos pamutpóló és egy kicsit kopott 32-es focicsuka.

Fotó: pixabay (1)

Szerző: Kocska Ágnes

Rovat: Igenlét

Új város 2017. július – augusztus