Sehol sem találtam a kulcsomat és nagy bosszúságomra nem tudtam bemenni a lakásomba. Elvesztettem, nyugtáztam magamban. Az időm ki volt számítva. Szemorvoshoz időpontra kellett mennem és más feladatok is vártak megoldásra. Elmentem anyukámhoz, mert nála volt egy tartalék kulcsom, de hiába, mert az elkerült a húgomékhoz. Végletekig kimerültem a közlekedésben, és félúton taxiba kellett ülnöm, mert annyira nem bírtam már elviselni a helyzet értelmet­lenségét. Végül, két és fél óra múlva ismét hazaértem. És az elveszettnek hitt kulcs a zárban volt. Tűnődtem azon, Isten mit szeretett volna üzenni. Azt, hogy legyek kicsit alázatosabb, tapasztaljam meg kicsiségem, törékenységem? Ez min­denképpen pozitívum. De ezenkívül?

Az utcán mindezek után „tiszta vélet­lenül” találkoztam egy hölggyel, aki elpanaszolta, hogy a lánya elvesztette az igen drága karóráját. Az óra története­sen nálam volt, mert aki megtalálta, rám bízta, hogy csináljak vele valamit. Ennek az asszonynak az óra megkerülése Isten jóságáról tett ismét élő bizonyságot. Ha a kulcsos história nem történik meg velem előtte, egészen biztosan nem találko­zom össze vele. De a történet tovább szövődött. Elmeséltem ugyanis neki, hogy én meg a kedvenc sálamat hagytam el valahol. Pár nap múlva új sállal lepett meg. Éreztem, hogy minden szeretet-tett ismert Isten előtt, aki bőségesen tovább fejleszti, növeszti azokat.

Szerző: Téglásy Klára

Rovat: Igenlét

2017. július -augusztus