Keresztény hivatásunk a teremtett világgal való kölcsönös ajándékozás.

A környezetvédelem ezer szálon kapcsolódik életünk sok területéhez, a pihenéstől a munkáig. A növekvő fogyasztás pedig nemcsak a Föld jövőjét veszélyezteti, de – a kutatások ezt mutatják – az egyes embert is boldogtalanabbá teszi.

A huszonegyedik században szinte nap mint nap aggasztó hírek érnek minket bolygónk állapotáról, és azokról az okfejtésekről, amelyek az emberi tevékenység eredménye­képpen súlyos, vagy akár katasztrofális következményeket prognosztizálnak. Ki ne lenne tudatában, hogy a mai tár­sadalom minden tagját felelősség terheli a Föld jövőéjért? Igyekszünk is megtenni a részünket: lekapcsoljuk a lámpát, elzárjuk a csapot, szelektíven gyűjtjük a hulladékot, vagy épp – amikor csak lehet –, próbáljuk igénybe venni a tömegközlekedést.

Azt eddig is tudtuk, hogy a környezetvédelem nem lehet többé kizárólag egyetlen politikai mozgalom szólama, hanem közös ügyünk, melyből mindenkinek ki kell vennie a részét. Rá kell azonban ébrednünk, hogy az esetleges katasztrófa elkerülése közel sem az egyetlen motivációja a környezet iránti aggodalmunknak.

Ferenc pápa az Áldott légy kezdetű enciklikával az egyház tanításának részévé tette a teremtett világ védelmét. Egyben rávilágított, hogy keresztény hitünknek mindig is sarokkövét képezte az emberi személy és a természet kapcsolata, s e kapcsolat fontosságát most ismét figyel­münk középpontjába állítja. A környezet védelme, meg­őrzése és a fenntarthatóságra való törekvés keresztény hivatásunk szerves része.

Sergio Rondinara, a Sophia Egyetemi Intézet kozmoló­gia és ismeretelmélet oktatója így ír: „a Föld felszínének átlaghőmérsékletét fél Celsius-fokkal lecsökkenteni – ez egy pusztán technikai probléma. De a kérdés, hogy én magam milyen kapcsolatban állok a természettel, mindig fenn fog állni, a felszíni hőmérséklettől függetlenül.”

Miért beszélünk ennyit az ember és a termé­szet kapcsolatáról? Azért, mert ez az egyik sarkalatos pontja annak a problémának, amely továbbgyűrűzik a társadalom és az ökológia minden szintjére, és amely végső soron a környezeti válság okozója. A törté­nelem hajnalán ugyanis az ember kapcsolata a természettel élő és harmonikus volt: sem a vadászó-gyűjtögető életmód, sem a földmű­velés megjelenése nem avatkozott bele olyan mértékben a környezet egyensúlyába, hogy az visszafordíthatatlan változásokat okozott volna. Ekkor még ismertük az élővilág minden apró rezdülését: tudtuk, merre vonulnak az állatok, vagy hogyan kell egyensúlyban tartani a termőföldet. A természettől való elidege­nedés az ipari forradalommal és a tömeges városiasodással kezdődött, és a posztmodern társadalomnak a technológiától való szélső-séges függőségével teljesedett ki.

”A történelem hajnalán az ember kapcsolata a természettel harmonikus volt.

A városi ember már jellemzően nem tudja, miből van, amit nap mint nap elfogyaszt, vagy hogy hogyan és honnan kerülnek az élelmisze­rek a bevásárlóközpont polcaira. Több infor­máció jut el hozzá egy készüléken keresztül, mint az emberi kapcsolatok vagy a személyes megtapasztalás által. Az őt körülvevő világgal a kapcsolata gyakran a technológia valamely vívmányának közvetítésével valósul meg.

Belegondoltunk már abba, mivel járna, ha egy teljes napig nem vennénk kezünkbe az okos­telefonunkat? Ha semmilyen készüléket nem használnánk, ami árammal működik? A tech­nológiától való függőségünket mi sem mutatja jobban, minthogy még ezek a sorok is – melyek végső soron az ember és a természet közötti óriási szakadék áthidalását célozzák – egy laptopon kerültek megírásra.

A környezeti válság jelentős részben etikai eredetű: a gondolati és vallási válság része. Igazi okát nem kereshetjük pusztán a szén­dioxid-koncentrációban vagy az egy főre eső vízfogyasztásban. A fő kérdés, hogy a természet­tel kapcsolatban is képesek vagyunk-e műkö­désbe hozni magunkban a „helyes” és a „helyte­len” megkülönböztetésének képességét. Akár az ipari fejlődésre, akár a technológiára gondolunk, a fő kérdés nem is a környezet igénybevételének mértéke, hanem a „hogyan”-ja. A hibát akkor követjük el, ha a természeti erőforrásokra úgy tekintünk, mint amihez jogunk van, amelyet mi birtokolunk, és amelyért senkinek nem tartozunk felelősséggel. A teremtett világra elsősorban szeretettel kell tekintenünk, mint ami a saját részünk, és amelynek mi magunk is része vagyunk.

”Mielőtt bármit is teszünk, először szeretnünk kell a világot.

A Chiara Lubich alapította Fokoláre Mozgalom lelkiségéből is sokat meríthetünk, hogy élőn tartsuk kapcsolatunkat a minket körülvevő világgal. A mozgalom tagjai elsődlegesen a békét, a párbeszédet és a felebarát szeretetét helyezik figyelmük és életük középpontjába. Azonban az alapító lelki hagyatékát jobban megismerve tudatára ébredünk, hogy az egység lelkisége magában foglalja nem csak az Isten és a személy, valamint az egyes személyek, hanem az egyes személyek és a természet közötti kapcsolatot is.

Chiara számára a végső rendező elv, a kap­csolat, ami összeköti egymással a dolgokat, és fenntartja a teremtett világot, a szeretet. 1949-ben így fogalmazott: „[A dolgokat] a szeretet kötötte össze egymással, mind – hogy így mondjam – szerelmes volt egyik a másikba. A patak a tóba szerelemből ömlött, az egyik fenyő a másik mellé szerelemből nőtt. A földön minden szeretet-kapcsolatban áll mindennel: minden dolog minden dologgal. Szeretetnek kell lenni, hogy megtaláljuk az aranyfonalat a létező dolgok között.”¹

Sergio Rondinara rámutat, hogy Chiara öröksé­géből nem valamiféle cselekvési tervet olvas­hatunk ki, sem pedig konkrét megoldásokat az ökológiai problémára. „Az ember tevékenysége által (munkájával, a művészetekkel, stb.) különleges szerepet kap, amely jóval túlmutat a környezet puszta megőrzésén. Az emberi személy hivatása, hogy a természet útitársa legyen, aki a természetet Isten felé viszi, és aki elkíséri azt az Isten róla alkotott tervének beteljesüléséhez vezető úton.”

Mielőtt munkához látunk a természetvédelem érdekében, legyen szó akár a legapróbb, hétköznapi gyakorlatainkról is, először a szemlé­letünket kell megváltoztatnunk, ahogy a minket körülvevő világra tekintünk. Mielőtt bármit is teszünk, először szeretnünk kell a világot, s hagynunk kell, hogy a szeretet legyen, amely irányítja cselekedeteinket – nem csak Isten és az embertársaink, hanem minden létező felé. Így munkánk egy gyengéd simogatás lesz a természet sebzett arcán, amelyre a természet hasonló nagylelkűséggel fog felelni, vissza-tükrözve Teremtőjének eredeti szépségét.

Fotók: Atlas Green Unsplash(2) Sam Ferrara Unsplash (1)

Szerző: Kovács Beretalan

Rovat: Körbejáró

2017. július- augusztus

1 Idézte Maria Voce a zónafelelősök iskoláján, A kölcsönös szeretet: a Szentháromság iskolája című előadásában, Rocca di Papa, 2013. szeptember 28.