Hogyan reagáljunk, ha tévedtünk? Mit tegyünk, ha félreismernek bennünket? Tanácsok egy derűsebb élethez a „szeretet bosszújával”.

Morgás helyett igen a valóságra

Miért van az, hogy a mogorva ember csak zsörtölődik, a siránkozónak állandóan pa­naszra áll a szája, a vérbeli kritizálónak pedig semmi és senki nem jó? Azért, mert nem tud­ják elfogadni a valóságot. Elvi megfontolásból vagy a szokás hatalmától vezetve lázadnak. A pszichikai megbetegedések mind a valóság elutasításából fakadnak.

Vegyünk példának egy embert, aki a hegyek­be utazik nyaralni. Amikor reggel felkel, és meglátja, hogy kinn borzalmas az időjárás, rögtön panaszkodni kezd: „Minek is vagyok itt ebben a siralmas időben? Soha többet nem jövök ide!” Az időjárás ettől nem változik meg, de ő mérgezi a lelkét és elrontja a napját, és a családjáét is. Képzeljünk el ezzel szemben egy olyan embert, aki képes elfogadni a helyzeteket. A reggeli ébresztő után reálisan és egyben jókedvűen reagál, ezzel a gondo­lattal: „Elfogadom az időt, úgy ahogy van, nem hagyom, hogy kedvem szegje. Akkor is szép napunk lehet, ha esik az eső.” Ebben az emberben van egy dinamikus derű, amely biztosítja számára a lelki egyensúlyt, és ez könnyen átragad másokra is.

Ezért fogadd el magad úgy, ahogy vagy, fogadj el másokat olyannak, amilyenek, és fogadd el az élet ritmusát úgy, ahogy eléd tárul! Az emberi jólét titka, kulcsszava csak ennyi: ’igen’.

Az elfogadás a legemberibb és a leginkább emberivé tévő cselekedet. De csak az aláza­tosság és a mentális nyitottság segítségével valósulhat meg. Ezek képessé tesznek minket arra, hogy megértsük, minden ember ugyan­olyan, senki sem csalhatatlan és senki sem mentes a hibáktól. Az értelmes élet megta­pasztalása tehát abban áll, hogy a személyes képességeinket valami nálunk nagyobbnak a szolgálatába állítjuk, és ebbe másokat is be­vonunk, mert ugyanolyan értékesnek tartjuk a másik embert, mint saját magunkat. Amikor egy beszélgetés során valaki igazat ad nekünk, jó érzés tölt el. Ennek az az oka, hogy amikor valami helyeset cselekszünk, az agyunk kelle­mes érzetet kiváltó kémiai anyagokat termel. Ezért megvan bennünk a kész­tetés, hogy igazunk legyen, sőt, olyan helyzeteket teremtünk, amelyekben ez megmutatkozhat. Ezzel szemben a bizonytalanság fenyegető érzetet kelt, miközben az agy megrögzötten vágyik a bizonyosságra. A panaszkodásaink ezért tudat alatt úgy vannak prog­ramozva, hogy megerősítik a mindig bizonytalan énünket.

És ha egyszer meg vagyunk győződve valamiről, általában keresni próbáljuk a bizonyítékokat, amelyek megerősítik az álláspontunkat, és kiszűrjük azokat a tényezőket, amelyek ellenkező következtetésre vezetnek. Így amikor igazunk van, azt érezzük, hogy fel­sőbbrendűek vagyunk, és ez az érzés megteremti a maga „ellenségét” is. Az egónknak ugyanis ellenségre van szüksége ahhoz, hogy meghatározza saját határait, és megerősítse saját magát az adott konfliktuson keresztül.

Az ellenérzéseink a bizonytalansággal és a nem egyértelmű helyzetekkel szemben fékezőleg hatnak ránk, de az alázatos és mentálisan nyitott hozzáállással akkor is nyugodtak maradhatunk, ha tévedtünk, hisz ez a szemlélet lehetővé teszi, hogy sza­badon módosíthassunk a gondolata­inkon, és kiválasszuk a kézenfekvőbb megoldást.

Ehhez persze sok gyakorlásra van szükség, de egyszerű folyamatról van szó: csak meg kell győznünk magunkat, hogy időnként tévedünk. Így, amikor ez bekövetkezik, nem szegi kedvünket, hisz a tévedése­inket már nem veszélyhelyzetként fogjuk fel.

Mi több, akár még azt is felfedezhet­jük, hogy a hibáink biztosabbá tehet­nek bennünket, mert az alázatos és mentálisan nyitott hozzáállás megvéd minket az élet különböző helyzetei­ben. Már nem fogjuk arra vesztegetni az időnket, hogy mások felett ítélkez­zünk. De mi van akkor, amikor mások ítélkeznek fölöttünk? Óriási szabad­ságérzetet adhat a tudat, hogy semmi sem forgathat fel teljesen bennünket és nem sújthat le ránk, ha képesek vagyunk uralkodni az érzéseink felett, afelett, hogy hogyan alakítjuk és kezeljük a helyzeteket, a dolgokat, az embereket, és az ő véleményüket rólunk. Senki sem boríthat ki minket, ha mi nem engedjük meg.

Mindenesetre néhány dolgot érde­mes tudni: Ha egy ember rosszakat mond valakiről, akkor az a rossz már benne lakozik, és mivel nem akarja elfogadni, ezért elveti magától és kivetíti másokra. Buddha a rágalma­zók kapcsán azt mondta, hogy saját magukban tesznek ezzel kárt, mert „ha egy ember felköp az égbe, az nem az eget piszkítja be, hanem nyála az ő arcába hullik vissza”.

És végül, nem fogunk bosszankodni, ha a következő, látszólag ellentmon­dásos, de hatékony stratégiát alkal­mazzuk: ha valaki rosszindulatú plety­kákat terjeszt rólunk, ne rontsunk rá az illetőre és ne akarjuk tisztázni a helyzetet, hanem legyünk sokkal kedvesebbek, és nyilvánosan fejezzük ki, hogy mennyire nagyra becsüljük! Így nagyon zavarba hozhatjuk, mert semmi sem elviselhetetlenebb a gyű­lölködő számára, mint a mi nyilvánvaló kedvességünk az irányában. Másrészt nincs jobb „bosszú”, mintha szeretjük azt, aki rosszat tesz velünk.

Összefoglalva: egyrészt ne kritizál­junk és ne szóljunk meg másokat, másrészt ne is szenvedjünk csend­ben, hanem… álljunk „bosszút” a szeretettel!

Fotó: Pixabay (2)

Szerző: Pasquale Ionata

Fordította: Szeles Ági

Forrás: CN

2017.május-június