Túllátni a felszínen

A tanítványaim az iskolában az ártéri házakról tanultak környezet órán, és gondoltam, hogy technika órán kivitelez­zük gyurmából. Elosztottam őket négy csoportra. Közösbe tették a gyurmájukat és ami egyéb szükséges eszközük volt, majd megbeszélték egymás között, miként fogják kivitelezni. Az egyik fiú odajött hozzám, hogy ő nem szeretne részt venni. Első hallásra azt hittem, csak viccel. Visszaült a helyére, odamentem hozzá és ahogy a szemébe nézek, látom, nagyon sír. Gondoltam, valami hatalmas tragédia tör­tént. Kérdezgettem, de csak azt hajtogat­ta, hogy nem szeretne ehhez csatlakozni. Társai mondták, annyi a baj otthon, hogy ezért nem szeretné a gyurmáját betenni a közösbe. Mély fájdalom ült ki az arcára. Tudtam, hogy egyedül neveli az anyukája, akinek súlyos rohamai szoktak lenni, amit a gyermek rendszeresen végignéz. A félelem járta át, és teljesen védtelen volt. Szomorú voltam, hogy elkeserítettem ezzel a feladattal. Később az is kiderült, hogy a baj az, hogy anyukájának nincs munkája, és nincs pénzük új gyurmát venni. Aztán azt is elmesélték a gyerekek, hogy ez még az első osztályos gyurmájuk, amit még soha nem használtak. Gondol­tam, itt az ideje használni. A fiút megnyug­tattam, hogy ha elfogy a gyurmája, akkor veszek neki másikat. Ekkor már kezdett a fény és a béke visszatérni a szemébe és az arcára. A társai azt javasolták, hogy csak kevés gyurmát adjon közösbe. Közösen ismertük fel a gyerekekkel ezt a helyzetet, és jó volt megélni, hogy tudtuk egymást tanítani, befogadni.

 Fotó: Pixabay.com (1)

Szerző: Lukács Judit

Igenlét

2017. május-június