A hit nem magánügy, a hívő ember hivatása kiterjed a pénz világára is. Héjj Tibor üzletemberrel beszélgettünk.

Miért érezzük úgy, hogy a kereszténység és a pénz világa között kibékíthetetlen ellentét feszül?

Közös bűnünk, hogy idáig jutottunk, és itt nem csak a keresztényekről, a kapitalistákról, vagy egy másik csoportról beszélek, hanem mind a hétmilliárd emberről. A főbűnös természete­sen az, aki szándékosan ide akarta juttatni a közgondolkodást, de az „albűnösök” mi magunk vagyunk: a keresztények és az egyház, akik hagytuk, hogy mindez megtörténhessen és túl sokáig nem vettük fel a kesztyűt.

Legfőképpen ki a jelenlegi helyzet okozója?

A neoliberális irányzat, amely először az államot választotta szét az egyháztól, aztán a gazdaságot a filozófiától és az értékektől, s végül az egyént a társadalomtól. Magánüggyé vált, hogy ki miben hisz, akár vallásos hitről, akár értékrendekről van szó. Atomizálni próbálta a családot is, és végül a személyen belül is hasadásokat hozott létre. Ezt például azzal érte el, hogy egy pénzügyi igaz­gatónak egész nap könyörtelenül excel-tábláznia kell és egyedül a profitra lehet gondja, de este, hogy valamilyen belső egyensúlya mégiscsak megmaradjon, foglalkozhat valami széppel, vagy mondjuk füstölöghet egy sort azokon a filme­ken, amelyek épp ezt az életstílust figurázzák ki. Ebből sokan sajnos meg is élnek. Például a család atomizálásának az egyik nagy haszonél­vezője az állam. Ha az emberek elválnak, akkor kétszer annyi lakásra, bútorra, élettérre lesz szükség, és ez növeli a GDP-t. Ez nagyjából annak felel meg, mintha parancsba adnánk, hogy minden jó hazafi hajtson neki az autójával a villanyoszlopnak, hiszen így a javítási költsé­gekből óriási bevétel keletkezhetne. De talán mégsem ez az értéknövelés legjobb stratégiája…

Hol van a keresztény oldal hiányossága?

Az egyház egészen Nagy Konstantintól kezdve hatalmon volt. Túl sokáig támogatta a királyokat, a rabszolgatartást, a feudális berendezkedést, és ezt követően radikálisan átbillent a másik oldalra, „alulra”, ha tetszik. Sok olyan nagy­szerű keresztény családfőt ismerek, akik nem merik bevallani keresztény körökben, hogy egy bankban dolgoznak, mert akkor a szemükre vetnék, hogy a pénzemberek oldalán állnak. A bank valójában tipikusan olyan dolog, amit lehet használni jóra és rosszra is. A középkor­ban az első bankokat a ferencesek hozták létre. Később, a 19. században is jöttek létre bankok, épp azért, hogy a szegény emberek a hitel révén ki tudjanak kerülni például egy háború utáni szorult helyzetből. Tehát értékek mentén a szegények javára hoztak létre bankokat. A bank ördögtől való lenne? Ez egy rossz zsigeri reakció, és ráadásul nem is praktikus.

De az azért belefér, hogy a bankokat alaposan megadóztassuk, ugye?

Ez a mondat, hogy „adóztassuk meg őket alaposan”, már azt mutatja, hogy vannak „ők”, és vagyunk „mi”, és ez nem helyes. Minden egyes dolgozó ember nyugdíjjáruléka különböző bankokba kerül, hogy az összeg megtartsa az értékét. Ha mi, a „nép”, most alaposan mega­dóztatjuk a bankokat, akkor tulajdonképpen magunkat is megadóztatjuk, és talán később nem fogunk örülni a nyugdíjunknak. El kell felejtenünk a „mi” és „ők” megkülönböztetését. Én magam sem vagyok kifejezett rajongója a bankoknak, de tudom, hogy szükség van rájuk. A bankok megadóztatása jó példája annak az álláspontnak, amit az egyház is sokáig vallott. Az egyház társadalmi tanítása az 1890-es évek­ben indult a Rerum Novarum enciklikával, tehát mára már van egy 120 éves íve. Pozitív, hogy az egyház reagált az eseményekre, állást foglalt, és igyekezett nem kiszolgálni az uralkodó osztályt. Azonban, ha kritikusan nézzük, lelassította azt a folyamatot, ami a kereszténység és a pénzügyi világ közeledését tette volna lehetővé. Időköz­ben megváltozott maga a kontextus, és ez az izolált kép is lassan érvényét vesztette. Mostanra eljutottunk oda, hogy órát tarthatok egy pápai enciklikáról az állami Corvinus Egyetemen, amiért a diákok kreditet kapnak. Egy folytonos átmenet jött létre a két világ között, amelyeknek az erre fogékony résztvevői ezt örömmel fogadják és elősegítik. Én is ezek közé tartozom. Bár a biznisz oldalán állok, de azzal, hogy az értékelvűségről egy közgazda­sági egyetemen tanítok, a párbeszédet kívánom előremozdítani.

 

Egy vállalkozás jó működésének a záloga a haszon. Vagy mégsem?

Ennek különböző szintjei vannak. Bizonyos vállalkozások egyetlen célja a tulajdonos pénz­ügyi hasznának maximalizálása, mások pedig kizárólag társadalmi hasznot akarnak létrehozni. Aztán vannak az átmenetek: akik elsősorban a pénzügyi és másodsorban a társadalmi haszonra hajtanak, és fordítva. Az, aki egyáltalán nem akar pénzügyi hasznot, az nem tud vállalkozni, mert az ilyen vállalat nem fenntartható. A kérdés, hogy ez az elsődleges és kizárólagos cél-e, vagy pedig eszköz. XVI. Benedek pápa is leírta a Caritas in Veritate enciklikában, hogy nem az a baj, ha van nyereség, hanem ha azt nem arra használják, amire való.

Nem attól lesz egy cég felelős, ha kizárólag a tulajdonos anyagi hasznát tartja szem előtt, hanem ha egyformán figyelembe veszi a vállal­kozás minden egyes érintettjét: az üzletfelektől és a beszállítóktól kezdve a munkatársakon át egészen a részvényesekig. Ehhez hasonlóan figyelembe kell venni az érintettek anyagi hasz­nán túl az ő lelki és szellemi hasznukat is. Sok paraméterre optimalizálni ugyanakkor nagyon nehéz, hiszen egyik szempont adott esetben ellentétbe kerülhet egy másikkal, és egy-egy döntés gyakran válik nehezen védhetővé. Miért nem a legjobb pontszámmal jelentkezőt vetted föl? Miért nem a legolcsóbb ajánlatod fogadtad el? Azért nem, mert nem csak egyetlen szem­pontot vettél figyelembe a döntéskor. A me­nedzsment dolga nem a maximalizálás, hanem a holisztikus módon történő optimalizálás, amely mindenkire tekintettel van. Ez fárasztó munka, de így lesz a vállalkozás felelősen fenntartható.

Népszerű ez a szemléletmód?

Amikor Magyarországon ilyesmikről beszélek, gyakran megmosolyognak. Máshol viszont egészen más a helyzet. Nemrég voltam egy kon­ferencián, ahol találkoztam egy svájci hölggyel, aki egy üzleti iskolában tanít. Az ő diákjainak a 60%-a társadalmi vállalkozó akar lenni. Ki akarna beállni egy multinacionális céghez, hogy a része­sedését megnövelje egytized százalékkal, amikor társadalmi értéket is lehet teremteni?

A mi kultúránk – és most egyszerre gondolok magunkra, mint keresztényekre és mint magya­rokra – alapvetően egy kockázatkerülő kultúra. Sőt, a kockázatvállalókat általában felelőtlennek tekintjük. Ezzel szemben a pápa éppen arra biztat, hogy tegyük a fiatalokat vállalkozóvá! A keresztény ember ugyanis kockázatot vállal, nem is tud mást tenni. Ha Jézus kockázatke­rülő lett volna, valószínűleg még ma is otthon fűrészelné a gerendákat. Nekünk is kockáza­tot kell vállalni. Persze értelmes kockázatot: fölkészülten, kifele fordulva. A létünkkel tesszük ezt, például azzal, hogy párbeszédbe lépünk olyanokkal, akikről pontosan tudjuk, hogy más­képpen gondolkodnak, vagy hogy jót teszünk azokkal is, akikről nem tudjuk biztosan, hogy ezt viszonozni fogják. A keresztény ember tulajdon­képpen vállalkozó: az életével vállalkozik egy életmű létrehozására.

Neked hogyan sikerült kereszténynek maradnod a biznisz világában?

Amikor az Egyesült Államokban behívtak állásin­terjúra álmaim cégéhez, nagyon megörültem, de meg is ijedtem. Azt kérdeztem magamtól: nekem tényleg itt van a helyem? Tanácsot kértem az amerikai fokolár közösség egyik tagjától: mit tegyek? Megtehetem-e, hogy egy olyan céghez megyek dolgozni, ahol ötcsillagos szállodákban fogok lakni, vezérigazgatókkal fogok tárgyalni és a legmenőbb autókkal fogok járni? Szabad-e nekem itt dolgoznom? Az illető egyrészt megerősítette bennem a fenntartást ezekkel a számomra túlságosan fényűző körül­ményekkel kapcsolatban, ugyanakkor azt is mondta, hogy bátran menjek oda dolgozni, mert amíg kényelmetlennek érzem ezt a helyet, addig nincs baj. „Te vagy a mi küldöttünk. Ha te nem mész oda, hogyan jutunk el hozzájuk?” És lényegében ez is történt. Mindig is egy picit felemás voltam, kicsit ki is lógtam közülük, de azért elfogadtak, és sok embernek sokat tudtam adni. Nem jöttek el velem templomba, nem kezdtek el enciklikákat olvasni, de mégis létre­jött velük egy olyan kapcsolat, ami megerősített engem ebben a kettős hivatásomban és nekik meg egy új látásmódra adott esélyt. És többen idővel keresztényekké is lettek.

Fotó: Héjj Tibor fotóalbum (2), pixabay (1)

Szerző: Kovács Bertalan

Rovat: Arckép

2017. május -j únius