Hetedikes korom körül feltettem magamnak a kérdést, mit is jelent számomra az, hogy meg vagyok keresz­telkedve. Elkezdtem keresni Istent az életemben, imádkozni, kérni Őt, Hozzá fordulni. Akkoriban a hitem inkább amolyan bizakodásba vetett hit volt, például sokat kértem, hogy vegyenek fel a kiválasztott középiskolába, azonban soha nem találkoztam olyan közeggel, ahol a hitem megerősödött volna. Amikor jól ment az életem, sokat imádkoztam Istenhez, amikor nehézsé­geim voltak, egy kicsit elfordultam Tőle. Lassanként értettem csak meg a rólam alkotott szeretet-tervét.

A középiskola után felvételiztem pszichológia szakra. Sokat tettem azért, hogy bekerüljek, ami lemondásokkal is járt. Jól vettem az első akadályokat, sokat tanultam, és az érettségim is remekül sikerült, viszont két ponttal lemaradtam. Egyáltalán nem értettem, Istennek mi a szándéka ezzel, és kicsit haragudtam, hogy nem jött össze egy­ből. Akkoriban még nem volt személyes kapcsolatom Istennel, és akkor egy kis időre el is fordultam Tőle.

Eltelt az egy év, ismét jelentkeztem a pszichológiára, de akkor már felvettek. Visszatekintve erre az évre úgy látom, sokat fejlődtem, és ez az idő is kellett ahhoz, hogy később jobban be tudjam fogadni Istent. Továbbá megerősített abban is, hogy nekem ezt a szakmát kell választanom. Ezt legjobban akkor értettem meg, amikor az egyetemen találkoztam Regivel, aki az életével, az értékeivel ismét Isten felé fordított, és megismertetett a fokolár lelkiséggel is, amelytől rendkívül sokat kaptam és kapok mind a mai napig.

Ezután folyamatosan éreztem Isten hívását, de nekem is meg kellett tennem a lépéseimet felé. Sokat jelentett például annak felismerése, hogy ne a kedvesem miatt menjek el a templomba, hanem azért, hogy valóban Istennel találkozzam. Amikor ezt ki tudtam mondani, örömöt és nyugalmat éreztem, és akkor vált világossá, hogy Isten tervében miért is lehetett benne, hogy engem akkor ne vegyenek fel az egyetemre.

Fontos volt számomra a közösséggel való találkozás is. Amikor másodéves voltam, a főbérlőmnek hirtelen szüksége lett a lakására, és csak egy hetet adott a kiköltözésre. Hogyan találok ilyen rövid idő alatt valami jó helyet? Szerencsére akkor már tartottam a kapcsolatot a szegedi fokoláros fiatalokkal – a genek­kel –, és általuk be tudtam költözni abba a lakásba, ahol ráadásul állandó közel­ségben lehettem velük. Ekkor kezdődött el egy nagyon szép, intenzív történet, tele kegyelemmel.

Szeretek egyszerre több dolgot csinálni, érezni, hogy zajlik körülöttem az élet. Éppen ezért többször túlvállaltam már magam. Szeretem érezni, hogy minden­hol számítanak rám, és hogy biztos nincs más, aki meg tudná csinálni az adott feladatokat. Ám egyszer csak felismer­tem, hogy Istennel együtt kell ezeket csinálnom, mert Ő mutatja meg, melyek a fontos dolgok. Nem azt akarja, hogy erőmön felül teljesítsek, hanem hogy jól tegyem azt, amit rám bízott.

Megálltam és elmentem misére, ahol azt mondtam neki, „Uram, én veled szeretnék csinálni mindent, a te akaratod szerint”. Nagy nyugalom és szabadság töltött el. Az elkövetkezendő napokban pedig Isten valóban megmutatta, mi az, amiről le kell mondanom, kimondani, hogy „nem”, ami nekem alapjában véve nagyon nehéz, és mi az, amire időt kell szánnom. Például egy fárasztó nap végén az egyik ismerősöm segítséget kért tőlem. Éreztem, hogy felül kéne emelkednem valahogy a fáradságomon, kimondtam az igenemet, a barátom pedig nagyon örült a segítségnek. Fontos lett számomra, hogy a kis dol­gokban is állandóan Isten akaratában maradjak, készen arra, hogy észreve­gyem a helyzeteket, amikre hív. Ez a felismerés különösen fontos azóta is, immár a házasságban és a gyermekne­velésben.

Fotó: unspalsh/Lee Key (1)

Szerző: Gyüre Tamás

Rovat: Igenlét

2018. január – február