Új feladat, kiút a krízisből

Mariával, a feleségemmel nagyon egy­szerű életünk volt, amit főként mások­nak szenteltünk.

Házasságkötésünk első éveiben nagyon vágytunk gyermekre, néhány év után Maria végre várandós lett, de elveszí­tettük a magzatot. Próbálkoztunk az örökbefogadással, de akkora én már túl idős voltam hozzá. Azt javasolták, hogy átmeneti időre fogadjunk be gyermeke­ket. Így is tettünk, és hat év alatt több mint 38 gyerek fordult meg nálunk, esetenként 4-5 hónapra, a leghosszabb idő pedig 11 hónap volt.

Egyik reggel a feleségem még ágyban volt, mikor indultam. Megkérdeztem tőle: „Jól aludtál?” Azt válaszolta: „Igen, de fázom egy kicsit.” Mikor ráterítettem a még meleg takarómat, azt mondta: „Tudod, hogy nagyon szeretlek?” „Persze, hogy tudom”, válaszoltam. Megcsókoltuk egymást, elindultam dolgozni, és amikor délután hazajöttem a munkából, térdre rogyva találtam a konyhában. „Maria, mit csinálsz?”, kérdeztem, de nem felelt. Tüdőembóliát kapott és akkor már hiába­való volt a segítség.

A rákövetkező napok tragikusak voltak, mert úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Nem értettem, hogyan történhetett meg az, hogy egy 45 éves asszonynak ilyen fiatalon, az éle­te derekán el kellett mennie. Mély krízis­be kerültem, a hitemben is. Nem akartam elfogadni ezt a keresztet, de feltettem magamnak a kérdést, mit tett Jézus a ke­reszten. Ő is azt kiáltotta: „Miért? Miért hagytál el engem?” Semmit nem értett, de aztán mégis rábízta magát az Atyára: „Kezedbe ajánlom lelkemet.” Úgy érez­tem, hogy nincs jövőm. Kértem Istent, hogy Ő vezessen, és ezt mondtam neki magamban: „Ha tényleg létezel, segíts, mutasd meg, mit kell tennem a jövőben!” Ha most visszatekintek, elmondhatom, hogy valóban így történt.

Maria temetése után az egyik barátom megkért, hogy menjek el vele Mian­marba. Azt sem tudtam, hogy hol van az a Mianmar. Ő azért ment oda, hogy segítse a Fokoláre Mozgalmat, mely születőben volt az országban. Kicsit elgondolkodtam javaslatán, és azt mondtam: „Talán ez a legjobb, amit tehetek. Így legalább nem vagyok egyedül, és nem csak magammal és a problémáimmal foglalkozom.” Három hónap múlva útnak indultunk.

Lenyűgöztek ezek az egyszerű és szívé­lyes emberek. Találkoztam Carolus atyá­val, és ez megváltoztatta az életemet. Elmesélte, hogy egy 3800 lélekszámú faluban plébános, de van egy gyermek-otthona is, ahová távoli településekről érkeznek gyerekek, és a falujában járnak iskolába, 120-an vannak. Megkérdeztem tőle: „Mennyi pénzre van szükséged naponta 120 gyerek ellátásához?” Utánaszámolt, mennyibe kerül az élelmiszer, az öltözködés, a gyógysze­rek, mennyi a beiskolázási költség, az üzemanyag, a villanyszámla, majd ezt válaszolta: „25 euróra”. „25 euró 120 gyereknek? Ez lehetetlen. Valamit rosszul számoltál.” „Nem, tényleg így van.” Ez teljesen megváltoztatta a felfogásomat az anyagiakat illetően, hogy hogyan használjam a pénzemet.

Amint hazajöttem, elmeséltem a baráta­imnak, rokonaimnak, ismerőseimnek, és sorban elkezdtek pénzt adni. Az egyik azt mondta: „Ez elég lesz egy hétre”, a másik: „Ez elég lesz két napra”, a harmadik: „Itt van pénz egy hónapra.” Összegyűj­töttem a pénzadományokat és elküldtem neki. Aztán a legjobb barátom, aki ügyvéd, azt mondta: „Rolf, ha pénzt gyűjtesz, létre kellene hoznod egy egye­sületet.” Meg is tettük ezt a barátaimmal, és az egyesületet a feleségemről neveztük el. Támogatásunkkal szeret­nénk hozzájárulni, hogy az ott élők fele­lősségteljes, önálló emberekké váljanak, hogy segíteni tudjanak önmagukon és aztán a körülöttük lévőkön is.

Maria halála után éreztem, hogy a mennyei Atya kézbe vette az életemet, vezetett, irányított. Korábban nem vet­tem észre a dolgokat, Mariától tanultam meg, hogy odaforduljak a körülöttem élők felé. Az ő tekintetével jártam a világot. Ilyen értelemben érzem, hogy elkísér az utazásaimon, mert tudom, hogy van egy őrangyalom, aki rajtam tartja a tekintetét.

Fotó: Rolf Infanger albumából (4)

Szerző: Rolf Infanger

Fordította: Fekete Mária

Forrás: collegamentoch.focolare.org

2017. május-június