Május második hétvégéje 2006 óta a Vándormadarak világnapja. Ebből a kedves kis meséből a fecskékről tudhatunk meg többet! Ajánljuk közös családi olvasásra! 

Visszajöttek!

– Csirip-csirip, csip-csirip!

– Mi ez már megint? Nem hagynak aludni! Miaúú! Ja persze! Lehet, hogy megjöttek a fecskék! Vajon Ferkó is köztük van?

Cirmi szeméből rögtön kiment az álom. Egy röpke pillantást vetett kölykeire, akik édesen aludtak, és elindult felfedező útjára. Nem kellett messzire mennie, egy fecske éppen feléje szállt.

– Szia Cirmi!

– Szia Ferkó! De jó, hogy megjöttetek! Sokat gondoltam rád!

– Én is gondoltam rád, Cirmi!

– Hogy bírtad a hosszú utat? Azt hallottam, hogy legalább 10 000 kilométert repültetek.

– Nem tudom mennyit repültünk, de nagyon hosszú volt az út. Egy ideig élveztem, fantasztikus érzés, ahogy a szárnyunkkal hasítjuk a levegőt, és gyönyörű tájak felett száguldunk! De a végére már elfáradtam egy kicsit.

– Nem álltatok meg sehol?

– De, néha megpihentünk, meg aztán aludni is kell, hogy legyen erőnk. Persze a tenger fölött repülni kell, de azért megálltunk egy-egy szigeten. Viszont a sivatagban nem szálltunk le.

– Mi az a sivatag? Még sose láttam olyat!

– Ott csak homok van, meg iszonyú forróság.

– És hova mentetek?

– Egy ehhez hasonló helyre, csak ez sokkal szebb. És költeni csak itt tudunk. Képzeld, Cirmi, megbeszéltük Fánival, hogy együtt építünk fészket, és majd lesznek fiókáink! De mondd, Cirmi, mik azok a kis mütyürkék ott a kosárban?

– Nem mütyürkék azok, hanem a gyerekeim!

– Cica-mama lettél, Cirmi? De miért csupaszok?

– Igen, Ferkó, mama lettem, és azért csupaszok, mert nem régen születtek. Pár napja. Még a szemüket se tudják kinyitni. Csak aludni és szopni tudnak. De meglásd, hamarosan kinyitják a szemüket, és megnő a bundájuk is. Kíváncsi vagyok, milyen színűek lesznek.

– Bizonyára olyan szépek lesznek, mint te!

– Lehet. És ti hová fogjátok építeni a fészketeket?

– Szeretnénk a közelben találni egy jó helyet, hogy tudjunk majd beszélgetni veletek. És, hogy a gyerekeink is megismerjék egymást.

– Úgy örülök, Ferkó, hogy mi ketten megbarátkoztunk egymással. Ha nem kezdtünk volna el beszélgetni, most félnék tőled, hogy megcsíped az orromat.

– Én is félnék, hogy megeszel. Hiszen mi olyan picik vagyunk, alig két dekások, könnyen be lehet kapni minket.

– Tudod, mi házi macskák ritkán eszünk madarakat – én meg soha, mióta a barátod vagyok – mert kapunk a gazdinktól bőséges ennivalót.

– Nekünk a természet a gazdánk, ő is bőségesen ad, de meg kell találnunk, hova teszi. Én is örülök, hogy barátok vagyunk! Nagyon sok dolgot megtudtunk egymásról. És én még sose láttam ilyen pici kiscicákat. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek egy hét múlva.

– Meglátjuk. De most megyek szoptatni, úgy látom, ébredeznek.

– Mi az a szoptatás?

– Persze, nálatok ilyen nincs. Ti apró rovarokkal tápláljátok a kicsinyeiteket, nekünk pedig, amikor kiscicáink születnek, termelődik tejünk, amit a kicsik kiszívnak belőlünk.

– Milyen érdekes! És amikor nincs kiscicád, akkor tejed sincs?

– Persze, hogy nincs. Hiszen fölösleges volna! De most már tényleg megyek. Szia Ferkó!

– Szia Cirmi! Hamarosan újra meglátogatlak, és megmondom neked, hová raktuk a fészkünket.

– Várlak, Ferkó!

Cirmi elment szoptatni, már ideje volt, a kicsik nagyon mocorogtak. Ferkó pedig megtalálta Fánit, és elkezdték keresni a helyet, hová is rakják a fészküket.

Írta: Barlay Ágnes

Rajzolta: Jánossy Zsófia

Meseország

2017. május-június