Üzenet a nyomorból

Filmforgatás a Fülöp-szigeteken. A szegénységgel való találkozás átalakító ereje.

Mi közünk van a szegényekhez és a nyomorultakhoz? Talán a társadalmi felelősségvállalás? Az esélyegyenlőség megteremtése az egész világon? Esetleg magával ragad minket valamilyen politi­kai szólam? Mindez közelében sincs an­nak a húsba vágó tapasztalatnak, amely a perifériák felé hajt minket: mi magunk is segítségre szorulunk. Itt, a mi kényelmes nyugati világunkban mindenünk megvan, de valami mégis hiányzik az életünkből. A Shoeshine.hu keresztény videoblog stábja anyagot gyűjteni utazott a manilai nyomornegyedekbe, de a sok órányi fel­vétel mellett annál valami sokkal többet hoztak haza: az ottani élet átütő erejű üzenetét.

Honnan jött az ötlet, hogy Manilában forgassatok?

Huszár Domi: Egy meghívásnak tettünk eleget. Két évvel ezelőtt találkoztunk Fábián Edit Mirjam nővérrel, az ottani misszió egyik tagjával, aki már ismerte a korábbi munkáinkat. Elkezdtünk be­szélgetni vele, és megfogalmazódott az az ötlet, hogy csináljunk a missziójukról egy filmet. Először nem tűnt reálisnak, de ahogy telt az idő, a gondolat nem hagyott nyugodni minket, és éreztük, hogy talán több ez, mint egy kósza fellángolás. Úgy döntöttünk, hogy belevágunk, és megpróbálunk forrást találni az útra.

Bazsik Ádám: Nem azt döntöttük el, hogy utazunk, hanem hogy mi magunk megtesszük a saját részünket az utazás érdekében. Számomra nagyon fontos volt, hogy hagyjunk esélyt Istennek: ha összegyűlik az utazáshoz szükséges keret, akkor megyünk, de ha nem, akkor nem.

Farkas Feri: Az elején úgy tűnt, hogy a próbálkozásunk kudarcba fullad. Egy weboldalon keresztül elindítottunk egy közösségi finanszírozási kampányt, de nem sikerült megnyernünk az embe­reket, hogy ilyen módon támogassanak minket. Ezért újra kellett gondolnunk, milyen más megoldás van arra, hogy megvalósuljon ez a projekt.

Domi: Személyes és üzleti kapcsolatokon keresztül folytattuk a forráskeresést, és végül magánemberek, üzletemberek, alapítványok és cégek álltak mellénk. A sok kicsi adományból aztán lehetővé vált, hogy október elején ott álljunk a reptéren, indulásra készen.

Milyen körülmények fogadtak titeket Manilában?

Ádám: Erős kultúrsokkot jelentett szem­besülni az ottani valósággal. A repülőté­ren Mirjam nővér várt minket, és haza­felé az úton, ami nagyjából három órán át tartott a dugóban, bevezetett minket a helyi szociális és kulturális helyzetbe. A mi könnyű, európai lelkünknek már ez is épp elég ijesztő volt. Magyarországon sem kell messzire menni szegénységért, de az az elképesztő nyomor – mind a látható valóságban, mind a lelkekben – már az első órában jól fejbe vágott minket.

Feri: A nővérek ugyan csak négyen van­nak, de a missziójuk annyira sokrétű és olyan sok helyen jelen vannak, hogy akár két hónapon keresztül is forgathattunk volna. Mi viszont mindent igyekeztünk besűríteni abba a három hétbe, amíg ott voltunk, és ez így nagyon tömény volt.

Domi: Már az első napokban elkezdtük járni a gettók legmélyét. A nővéreket, akik habitusban vannak, nem támadják meg, mi viszont testőröket kaptunk, csak úgy tudtunk bemenni a nyomornegye­dekbe. Elkezdtük felvenni az interjúkat ezekkel a rettenetes sorsú fiatalokkal, akik gyermekkorukban prostitúció­ra vagy emberölésre kényszerültek, megerőszakolták, bántalmazták őket… Ahogy hallgattuk a történeteket, mi is akarva-akaratlanul részeseivé váltunk. Az európai wellnesskereszténység gyomrát rendkívül megfekszi ez a fajta impulzus. Pár nap után eljutottunk oda, hogy azt éreztük, megteltünk ezzel a sok drámával, nyomorral, szenvedéssel: ez a környezet egyszerűen rákényszerí­tett minket arra, hogy túllépjünk a saját határainkon.

Volt valamilyen világos elképzelé­setek arról, hogy mit is kerestek?

Domi: Valami olyat, ami nem a tipikus, számunkra megszokott kérdéseket feszegeti a hitünkkel vagy a minden-napi életünkkel kapcsolatban. Olyasmit akartunk hazahozni, ami kizökkenti az európai embert a saját világából, a sztereotipikus gondolkodásából.

Ádám: Gyakran tapasztalom, hogy amikor bent ülök a szentmiséken, azon túl, hogy Jézussal próbálok találkozni az Eucharisztiában, szinte fáj minden. Néha elképesztően közhelyesnek és megöregedettnek érzem a vallásos légkört, amelyben élünk, és ez nem csak egy-egy prédikációra vagy misére vonatkozik. Úgy érzem, nem találom a helyem ezekben a „klasszikus katolikus” formákban. Bevallom, én eredetileg azért mentem ki, hogy egy filmet készít­sek, de ez nagyon naiv hozzáállás volt. Ennél sokkal több történt: egy mély, erős benyomást kaptam, ami aztán abban is segített, hogy az itthoni életemet jobban tudjam folytatni.

Szóval azért valamennyire meg­változtatott titeket ez az út?

Feri: Én nem sokat változtam, talán inkább a gondolkozásmódom. Amikor úgy érzem, nem mennek jól a saját dolgaim, vagy krízisben vagyok, akkor visszagondolok azokra az emberi sor­sokra, akikkel találkoztunk.

Domi: Amikor hazajöttem, engem egy hónapig komor szürkeség vett körül. Nem akartam kimozdulni otthonról, sok mindenben alábbhagyott a lelke­sedésem, sokáig nem is aludtam túl jól. Aztán elkezdtem feldolgozni a felvett anyagot, és ahogy hallgattam a nővérek szavait – munka közben néha ugyanazt ötször, tízszer is meg kell hallgatni – úgy vált számomra világossá, hogy igenis volt értelme ennek az útnak, volt értel­me átélni ezt a tapasztalatot. Nagyon sok mindent átértékeltem magamban.

Ádám: Mi voltunk ott kint azok a nagyí­vű, büszke keresztények, akiket Jézus meghívott a vízen járni, mi pedig az első lépés után elsüllyedtünk. Nem volt a végén feltámadás: ami megváltozott, hogy most már legalább tudatában vagyunk annak, hogy elsüllyedtünk. Volt egy levélváltásom az egyik nővérrel, amiben szóba került, hogy ők is látták rajtunk, ahogy egészen magunkba fordultunk, a szorongás szélén voltunk, és ez nekik is nehéz volt.

Feri: A missziós nővérek nagy szabad­ságot és örömet élnek meg a munká­jukban, áthatja az életüket a feltámadás lelkülete. Olyan tapasztalat ez, ami az én életemben talán valamivel erőtelje­sebben van jelen, és ezért picit másképp éltem át az utat, mint Domi vagy Ádám. A nővérek később szóvá tették, hogy miért nem jelenik meg határozottabban az öröm és az önfeledtség a filmben. Én teljesen megértem az ő hiányukat, de mégis örülök, hogy végül olyan lett a filmünk, amilyen. Azokat a fiatalo­kat, akiknek a filmet készítettük, nem ezzel az üzenettel lehet megragadni. Nekik kérdésföltevésre van szükségük, valami olyasmire, ami megzavarja a kényelmüket.

Domi: A mai fiatal már nem az a fiatal, akinek pulpitusokról meg lehet mon­dani, hogyan kell élni az életet. A mai fiatalok rengeteg kérdéssel foglalkoz­nak, és éppen ezért érdemesebb kér­déseket feltenni, mint egzakt, ezeréves válaszokat mormolni. A filmünkben ren­geteg a kérdés. Hogy állsz az életeddel? Mit keresel? Mitől vagy boldog?

Tehát a film tulajdonképpen rólatok is szól.

Ádám: Amióta csináljuk a videob­logot, úgy működünk, hogy valamit befogadunk, áteresztjük magunkon, és csinálunk belőle valami mást – a mi esetünkben egy filmet. Azt adjuk vissza, amit mi magunk megértettünk, amit mi magunk átéltünk. Igen, ebben a filmben biztosan benne van ez a mi „áteresztésünk”.

Domi: Nem akartunk egy klasszikus értelemben vett dokumentumfilmet készíteni. Valami olyasmit szerettünk volna alkotni, amihez értünk: objektíven, de mégis egy nagy adag érzelmi töltettel bedobni az emberek közé ezt a témát, hogy ők találják meg a válaszokat saját magukban. Három lehetséges befejezést gondoltunk ki a filmnek, és nem véletlen, hogy végül amellett döntöttünk, amelyik egy kérdéssel zár, nem pedig egy világos kijelentéssel.

Ádám: Nagy szeretettel várunk min­denkit a további vetítésekre. Szeret­nénk, hogy ezek igazán közösségi események legyenek, beszélgetéssel, megosztással, és hogy akár tőlünk is le­hessen a végén kérdezni. A honlapunk­ra folyamatosan igyekszünk feltölteni a következő budapesti és vidéki vetíté­sek időpontját, és reméljük, hogy minél több emberrel találkozunk majd ezeken az alkalmakon!

A Faces of Love film aktuális vetítéseinek időpontjai folyamatosan frissülnek a  facesoflove.shoeshine.hu weboldalon. A videoblog stábja örömmel fogad kérdéseket, visszajelzéseket, felajánlásokat a facesoflove@shoeshine.hu email címen.

Fotók: Shoeshine fotóalbum (4)

Szerző: Kovács Bertalan

Színfolt

Új város 2017. május-június