Három történet, különböző utak, közös gyökerek

Zsuzsáéknak nem született gyermekük, ami azért is volt nehéz, mert barátaik, rokonaik körében egymásra érkeztek a gyermekek, akik közül többnek lettek keresztszülei. De ez sem pótolta a saját gyermekek hiányát, akiket fantáziájukkal nem egyszer képzeltek el, ahogy körbeülik a családi asztalt, növekednek, majd különböző életutakat járnak be.

Zsuzsa, számodra mit jelentett ezzel a ténnyel szembenézni?

„Több évbe telt, amíg el tudtam ezt a helyzetet fogadni, kemény volt és fájdalmas, de aztán egyszer csak világossá vált, elsősorban a férjemmel és a tágabb családommal való beszélgetések során, hogy házasságunk így is lehet termékeny, mert a lelki anyaságot (és apaságot) minden körülmény között lehet élni. Ez több gyermeket ad, mint amennyit mi – azt az ötöt – elterveztünk. Mivel ezekben az években is sok emberrel voltam kapcsolatban, nem kellett különösebben keresni az alkalmakat. Még volt egy másik hozadéka is ennek a gyermektelenségnek: ahogy a gyermek Isten ajándéka, tehát nem a szülőké, csak bizonyos számú évekre kapják meg, hogy törődjenek velük, neveljék őket és legyenek értük felelősek, úgy azok a lelkek is, akikkel ez a bizalmi kapcsolatom volt, szintén nem az enyémek voltak, hiszen senki sem a mienk, senkivel sem rendelkezhetünk, mert egyedül Istené vagyunk.”

Nem is gondoltatok arra, hogy örökbe fogadjatok gyermekeket?

„Dehogyis nem. Ez felmerült, de aztán egy napon komollyá is vált, mert éreztük, hogy házasságunk sokadik évében Isten ezt kéri tőlünk. Ennek a történetnek a vége az, hogy egy kislányt és két kisfiút fogadtunk örökbe, akik ma már felnőttek, mindegyiknek családja, gyermekei vannak. Nem volt könnyű az út, amit bejártunk velük, sok áldozatot és kudarcot éltünk meg, de legalább annyi örömet is. Az egyik fiam fogalmazta meg már felnőtt korában: »Anya, tisztességes embereket neveltél belőlünk.«”

Éváéknál öt gyermek született, akiket terveztek is, meg nem is, jöttek szinte kétévenként és még a második is az albérletben született, később lett csak önálló lakásuk, de bírták a ritmust, akkor is, ha meglehetősen szűkösek voltak anyagi kereteik.

Éva, te több mint húsz évig voltál otthon a gyerekekkel mérnöki végzettségeddel. Nem gondoltál arra, hogy visszamenj dolgozni a szakmádba és ott is teljesíts?

„Nem, soha nem gondoltam erre, jobban mondva férjemmel erre a döntésre jutottunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy »csak« a családomnak adtam időmet, energiámat, önmagamat. Családokkal, fiatalokkal álltam kapcsolatban és tudtam segíteni nekik tapasztalataimmal, kudarcaimmal, örömeimmel. Ezzel nem csak nekik adtam valamit, hanem én magam is rengeteget fejlődtem, alakultam, ami pozitív hatással volt családom minden tagjára.”

Mit jelentett számodra két évtized után visszatérni a munka világába?

„Emberileg nem volt nehéz, mert a kollégák pozitívan fogadtak, ami viszont nagyon nehéz volt, a szakmai hátrányom behozása, mert húsz év alatt szinte minden megváltozott. Ez sok feszültséget okozott bennem és környezetemben is. Többször megkérdeztem magamtól, hogy kell-e ez nekem, és nem mindig volt válasz. Sokszor egyedül éreztem magam és nem láttam, hogy mi lenne a megoldás. Most is ebben élek, nincs még vége a történetnek. A közeljövőben döntenem kell férjemmel együtt, hogy hogyan tovább. A fontos az, hogy ne veszítsem el az optimizmusomat.”

Gabi így mutatja be gyermekeit: „A középső, Kornél, jelenleg a késői kamaszodás minden nyűgével, nyavalyájával, Kristóf, a pici óvodás, a család dédelgetett szeme fénye, lányom, Réka 23 éves, Down-szindrómás. Elég zajos az élet nálunk, sok a dudás a mi csárdánkban. Három gyönyörű gyerekemtől néha megőrülök, mert olyan fafejűek, de velük teljes az életünk.” A nagylány születése utáni napokban-hetekben Gabi megküzdött a Down-szindróma miatti elkeseredésével, ijedelmével. Férjével együtt mindent megtettek azért, hogy Réka beilleszkedhessen a társadalomba. A fiatal anyuka napjai évekig Réka gondozásával, fejlesztésével teltek. „Elég nehezen indult a nagybetűs életbe. Rettentően laza izomzata, ízületei miatt csak négy évesen tanult meg járni, hála a Pető Intézetnek, de azóta fut-rohan, mindig dolga van. Nagyon mély a hangja, ez elsőre sokakat megriaszt, de aztán megszeretik! Általában – ha a dolgok az ő szájíze szerint történnek – kedves, szereti a társaságot, a nagy bulikat, a zenét! Nem beszél jól, többnyire szavakat mond, de mégis remekül kommunikál, mondhatni Activityben verhetetlen.”

Mit kap családotok Rékától?

„Miatta, tőle, és érte lettünk azok, akik ma vagyunk. Ha egy mérlegre lehetne tennem, ami jó és ami rossz dolog történt velünk születése miatt és születése óta, akkor bizony sokkal mélyebben süllyedne a mérleg »jó« serpenyője. Természetesen bármit megadnék azért, hogy a lányunk  ne legyen Down-szindrómás, de a világ minden kincséért sem cserélném el. Amikor annyi idős voltam, mint most Réka, volt férjem, állásom, pénzem, önállóságom… és már volt nekem ő is. De vajon volt-e annyi barátom, mint neki? Csaltam-e mosolyt annyi ember arcára, mint ő? Hoztam-e annyi örömöt mások életébe, mint ő? Kapott egy plusz kromoszómát, és mi kaptunk egy KINCSET általa!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig minden rózsaszín vattacukros. Gyakran jut eszembe a jövő… Réka jövője. Ilyenkor nem győzöm elhessegetni magamtól a rémeimet. Mert tudom, hogy a veleszületett szívproblémával nem lesznek »nyugdíjas« évei. De Réka már eddig is olyan sokszor cáfolt rá a negatív jóslatokra. Minden tekintetben.”

Tóth Judit

Az anyaság néhány arca

színes riport – senki sem az enyém

Új Város – 2014. május