Két világ találkozik

Az utóbbi egy évben többször voltam kórházi látogatáson, mint egész életemben összesen. Tavaly ősszel a nagypapám nagyon hirtelen agyvérzéssel kórházba került. Utána már kevesebb, mint egy napunk maradt arra, hogy még utol­jára, ha csak öntudatlan állapotában is, de találkozzunk vele. Körülbelül két hónapig pedig a másik ági nagymamám feküdt kórházban, aki a napokban halt meg. Ő már eddig is rossz egészségi állapotban volt: az elmúlt egy évben már engem sem ismert meg.Egyik látogatás sem volt szép pillanat: egyikük sem volt eszméleténél. Nem szép látvány volt, különösen a nagypapámnál, akivel először éltem át ezt a tapasztalatot. Az ő ágyához oda se mertem menni, csak hátul álltam testvéreimmel és unokatestvéreimmel. Nagyanyával már bátrabb voltam, köszöntem neki, és megfogtam a kezét. Nyilvánvaló, hogy ezek olyan események, amelyek az egész nagy-családra komoly hatással vannak. Miután Nagypapa meghalt, egészen bámulatos családi összefogás indult, hogy folyamatosan legyen valaki az egyedül maradt nagymamámnál. Így a már eddig is erős családi köte­lékek még szorosabbá váltak.

”Nagyszüleink azok, akik már puszta létezésükkel összetartják a családot.

Engem rossz érzés töltött el nagypapám halálos ágyánál. Viszont az eset után, amikor csak tudtam, átmentem a nagy­mamámhoz. Ezekről a látogatásokról nagyon szép emlékeim vannak. Nem volt semmi különös, csak beszélgettünk vele, és azzal, akivel éppen egyszerre voltunk ott. Ezek megnyugtatóan és feszültségoldóan hatottak. Most pedig fontos volt az a pillanat, amikor támogatni tudtam az egyik unokatestvéremet, aki először látta ilyen állapotban Nagyanyát, és kétségbe esett. Amikor hazaértem a kórházból, egy levél várt tőle, amiben megköszönte jelenlétemet. Amikor belegondoltam, hogy nagyszü­leink azok, akik már puszta létezésükkel is összetartották és most is összetartják a családot, egyértelmű volt számomra, hogy ezekben a súlyos esetekben annyi időt kell velük töltenünk, amennyit csak tudunk. És emellett az is lehetséges, hogy egy napon a saját szüleinket talál­juk majd ilyen kiszolgáltatott helyzet­ben. Mindez egyfajta lelki és gyakorlati edzés. Magamon is éreztem, hogy a beteg Nagyanyával való találkozáskor már tudtam meríteni az előző tapaszta-latból. Nagyon fontosnak tartom a fiatalok és az idősek közti kapcsolat ápolását. Ők egy teljesen más világban születtek, olyan dolgokat éltek át, amelyeket én, 18 évesen el se tudok képzelni (például ’56-ot). Két teljesen más világban élünk, de amikor közös időt töltünk el, akkor a két világból egy olyan valóságot hozunk létre, amelyben mindannyiunk­nak fontos szerepe van.

Fotó: Depositphotos (1)

2017. Janár-február

Szemszög

Szerző neve: Kovács Borbála